Nem így hangzott szó szerint. Be volt bugyolálva és tele volt szeretettel, de akkor is…:
“Annyit jársz kontrollra, mintha keresnéd, hogy mikor buksz le. Mintha keresnéd, hogy mikor akadsz fenn a rostán.
Nem voltál jó passzban ezen a tavaszon, Ági, és féltem, hogy a csontszcinti lesz a bukta.”
Nem vagyok felkészülve a halálra. Félek, hogy elveszítem a szeretteimet. Nem tudok “live in the moment”, meg minden napot teljes egészében megélek, mert a jelenazittésmost van élni.
Néha hideg van és sötét. És mosógép-beindítás meg számlaírás. Vécépucolás és sorban állás az auchanban.
Elfutnak, elfolynak a napok, amikor Peruban kellene koktéloznom és játszóházban mosolyogni a gyerekeimmel.
Mi lehet az, ami miatt még azt hiszem, hogy visszajöhet a rák?
Az, hogy egyszer már rákos voltam.
Ne gondolj rá, akkor nem vonzod be – mondta nemrég valaki.
Baszd meg. Nem vonzom be. Még csak most történt. Fel kell dolgoznom, hogy megtörtént.
Hogy fájt. Hogy rossz volt. Hogy erőtlen voltam.
Kontrollok.
Hiszek a testemben. Látom, mire képes.
Kontrollok.
Biztonságot adnak.
Időt adnak.
Képet adnak, hogy jó irányba megyek-e. Hogy összeáll-e a májam. Hogy minden rendben a heggel.
“Azt hittem, lebuksz. Aggódtam érted.”
Akkor miért nem szóltál??
