A döntés (nagyon) nem született meg egyik napról a másikra, sőt…! Tökéletesen ellene voltam több szempontból is.

Be kell állnia a sorba, kell az a kerettanterv, mi is felnőttünk valahogy, hogy megy így egyetemre, legyen két diplomája, egyébként is a régi-jól-bevált a biztos.

Egy dolgot hagytam ki a számításból (de azt teljesen): a gyereket.

Barnabás egészen pici kora óta… olyan ábrándos. Képekben gondolkodik, ritmusra kel fel, dalol, mondókázik, és én ennek nagyon örültem, boldog voltam, hogy olyan kis kreatív(ka) és ez milyen jó lesz, mert szépen fest(eget). De ennyi.

A legtöbb szülő valóban ennyit lát/hall/érzékel a Waldorf pedagógiából: művészkedik, festeget, lóg. Nincs házi feladat, ezeknek még könyveik sincsenek, sőt, előbb olvasni tanulnak meg, de azt is később, mint a többiek, aztán írni, de lehet még azt sem, jaj. Túrják az iskola kertjét, nemezelnek, euritmiáznak, az egész egy nagy hippi-bohóckodás, semmi több.

Szilárd elképzelésem volt, hogy a környékbeli iskolákból hova menjen Barnabás, de igazán sosem éreztem komfortosnak az elképzelésemet, pedig benne volt a mindennapjainkban a téma, ugyanis Barnus csoportjának a kétharmada nagycsoportos volt, ők suliba mentek, és a 9 középsős egészen közelről hallgatta végig a ki-melyik-suliba-megy kérdést.

A kocsiban ültünk, mentünk Anyukáméktól haza, amikor egy piros lámpánál váratlanul kibökte:

– Anya, én milyen iskolába megyek majd?

– Hát, amilyet majd jónak találunk, gondolom. – feleltem bizonytalanul. – Miért, milyet szeretnél?

– Szeretnék megtanulni írni és olvasni. Számolni. Szerelni, mint Apa, hogy mindent meg tudjak szerelni a ház körül. Festeni, dalolni, mondókázni. Sokat meg szeretnék tanulni a meggyfámról, a világról.

– Oké, de ez azért kevés lesz. Mert mi lesz a…

… és tényleg. Mi lesz a…?

És nem tudtam folytatni.

– Barnus, Te mi szeretnél lenni, ha felnőtt leszel?

– Nem tudom. Lehet, hogy világhírű szakács és mindenkit így fogok etetni, ahogy mi eszünk. Vagy az is lehet, hogy lovas tanyát szeretnék majd és akkor oda járhatnának a gyerekek lovagolni. Vagy lehet, hogy lesz egy kicsi boltom, tele csodaszép holmival, amiket én csinálok majd és az emberek pedig messzi földről eljönnek hozzám. Vagy cirkuszigazgató.

Hm. Sehol nem volt benne, hogy key account manager vagy sales executive.

Valóban, azt el kellett engedni, hogy a kerettantervből kevesebbet és más struktúrában tanul meg. Azt viszont üdvözölni kell, hogy rengeteg olyan készségre és képességre tesz szert, amit egy hagyományos iskolában majdhogynem biztosan nem fejlesztenek (tudatosan):

A legnagyobb ellenállás az a folyton kattogó mondat volt, amit egy olyan valaki mondott, akinek a szavára nagyon adok és a véleménye mérvadó számomra: nem jó ez a nagy szabadság. 

Nem jó ez a nagy szabadság.

A téma pihent, aztán pár hét múlva újra megtalált: teljesen véletlenül estem be egy Waldorf előadásra, és a kezdeti ficergés után azt vettem észre, hogy bólogatok. Igen, ez Barnabás. EZ Barnabás.

Beszélgetés waldorfos szülőkkel. 

Előadás.

Beszélgetések waldorfos pedagógusokkal.

Tanulmányozás, olvasás, még több ismeret.

Igen, ez Barnabás. Nem én, az én elvárásaim, az én neki szánt jövőképem, az én álmaim, az én vágyaim, hanem Barnabás. Ez ő. Ez neki való.

Vannak bennem kérdések, kérdőjelek, de teljesen biztos vagyok benne, hogy azzal, amit itthon világnézetként kap egy kerek egésszé formálódik a történet. Nem “valamilyen” lesz a kettő egysége, amilyenné majd Barnabás formálódik, hanem ha most összeadom és szerves egységgé gyúrom a két gombócot, akkor Barnabás jelenik meg. 

Egy kisfiú, aki gyakorlatilag nem reagál a szigorra. Egy kisfiú, aki mindig lassabban, de elmélyülten csinálja a pont-egészen-mást, mint amit a többiek. Egy jólelkű, ám a versenyhelyzettől menekülő, gazdag képzeletvilágú kisfiú, akinek a fő feladata az életben nem a MEGSZERZÉS, hanem a MEGTARTÁS.

Megtartás, megbecsülés, ápolás, értékmentés, továbbadás. 

A döntés megszületett: csak Waldorf iskolát jelölünk meg, annyira hiszünk abban, hogy ez lesz Barnabásnak a megfelelő közeg.