Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

augusztus 2016

    mindennapok

    Nem lett semmiből semmi

    Barnabás nagyon rosszul volt. Vasárnap kezdődött, hétfőről keddre drámaivá vált a helyzet: 27-es cukorral feküdt a gyerek és nem, nem, nem, semmiképp nem akart lemenni. Hatszoros inzulinnal próbáltuk áttörni az ideiglenes inzulinrezisztens állapotot, szinte percenkénti kapcsolatban a doktornéninkkel, és a harmadik nap már eljutottunk a ketonok és az aceton ellenőrzéséhez is, illetve összepakoltam a kórházi csomagot.

    Nagyon kemény. Életemben nem sírtam még ennyit, életemben nem féltem még ennyire, nem ölelgettem ennyit az álmában is küzdő kis testet… jaj, szörnyű volt. Gergő Anyunál, mi készenlétben, a ház pedig…

    így.

    unnamed

    Mi a ház másik felében, földön, matracon vackoltunk, filmeket néztünk, neteztünk, és  csak figyeltük Barnabást, aki annyira rosszul volt, hogy csak aludt, aludt és aludt.


    Megvettük a csempét, megvan a járólap, a tetőtér szigetelése is elindult, megépült a két kémény, nagyjából elkészült a villanyszerelés, már nincs fúrás-faragás, nem nyeljük a port: most jön az építős rész.

    Hétfőtől épül a tűzhely és a cserépkályha, jön a burkoló a konyhába, jön a parkettás javítani, aztán pedig az utált tapéta lekerül és tükörglett, festés, ilyesmi következik.

    Kedden az ultrahangon a várandósság korának megfelelő képet láttak, minden rendben van, két hét múlva megyek vissza, hogy van-e szívhang, nagyjából akkor már esélyes, hogy van.

    Fáradt vagyok, sírós és rettenetes hét van a hátam mögött. Evvan, innen kell felállni.

    Megosztás:
    mindennapok

    Gyerekmentes hét

    Tele vagyok tervekkel:)

    Hétfőn még akupunktúrára viszem Barnust, aztán leadom őket Anyunál, majd elmorzsolok egy könnycseppet. Szabad leszek, mint a madár 🙂

    Munka munka hátán, kicsit előre is dolgozom majd, aztán kedden délelőtt egy megbeszélés, aztán irány a doki, megnézik a legislegkisebbet.

    Kedd este lehet, hogy koncertre megyünk, aztán a szerda, az áldott szerda reményeim szerint a régi Szerdai Randik időszakát idézi majd: krémhabfürdő, egy pohár vörösbor, Emma szerelme és egy ó-r-i-á-s-i alvás (ha csütörtök reggel megyünk a gyerekekért), de ha Barnabás cukra miatt korábban kell mennünk, akkor sem lesz hiányérzetem.


    Végül megtaláltuk álmaim csempéjét, meg is rendeltük, remélem minden simán megy majd, de elvileg raktáron van, lefoglaltuk, minden frankó. Színben visszafogottabb,mintában gazdagabb, ráadásul nem óvatoskodunk: telibe rakjuk vele a falat, nem csak egy dekorcsík lesz 🙂 Nem érdemes időtálló dizájnban gondolkodni, időtállóan bohém, eklektikus, színes az ízlésünk, szeretjük a színeket és az otthonos, kuckós tereket, a régies formákat és a csetreszeket. Kusza, rendetlen, fésületlen banda a miénk, na.


    Mire hazajönnek a gyerekek, elkészül a kémény, burkolat kerül a konyhába, és teljesen befejezi a munkát a villanyszerelő is… de mindez eltörpül amellett, hogy azt ehetek, főzhetek, vehetek, amit csak akarok. És most indiai kaját szeretnék – bármi áron.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Csempe, paprikakrém, ultrahang

    Kezdek belebolondulni a felújításba.

    Na jó, ez így nem igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy már épp szakadt volna a cérna és dobtam volna a láncot, ha nem lennének kézzelfogható, látható eredmények, mint a konyha lealapozása, a falak elkészülte és a számtalan hirtelen felmerülő döntéshelyzet (dió? tölgy? osztott csempe? mozaik? cementlap?)

    Hétfőn már burkolás, elvileg hétvégére megvan a konyha, én pedig bevetem magam az edények közé, ugyanis… háttööö… folyton éhes vagyok. Egyszerre ennék paprikakrémet, medvehagymás tofut, vegán sajtot és málnát, roppanós héjú guténmentes kenyeret, cukkinivadast, tonhalkrémet és indiai rizst, köleskrémest, almás rácsost, paradicsomszószt és palacsintát. A baj az, hogy semmi nem megy le, ami meg lemegy, az fel is jön, kivéve a paprikakrémet. A barátnőmtől kaptam: kápia, paradicsom, fokhagyma, fűszerek hmmm… csúszik kenyérre, zöldséggel, tortillába, magában, MINDENHOGY.

    Legnagyobb megdöbbenésemre jók rám a 40-es kismamanadrágok és az M-es kismama felsők, azok, amiket Barnabással hordtam, úgyhogy ha eljutunk oda, igazából csak pár apróságra lesz szükségem, gyakorlatilag minden megmaradt az előző két körből. Kedden megyek ultrahangra, akkor kiderül, hogy van-e szívhang, aztán augusztus második felében aktuális egy emlő-, hónalj-, has ultrahang. Nagyon úgy fest, hogy indul a mandula.

    … és azt kell mondjam, igazából félelem nincs bennem. Az előzőnél volt: őt mi hívtuk, vártuk, jött is, és végig azt kérdeztem magamtól, hogy nem megyünk-e teljesen szembe a sorssal, nem hívjuk-e ki magunk ellen. Ez a kisbaba bomba meglepetés, ép ésszel szinte érthetetlen, hogy hogy akadt be, és jelentős fejtörést okozott, hogy most akkor hogyan is tovább, de már itt van, benn van és jól van ez így.

    Elfogadtuk, hogy jönni szeretne.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Falak

    falak mindenhol. Kibontjuk, betesszük, kiütjük, lebomlanak, felépülnek, szétválasztanak és összekötnek.

    Falak a gyerekszoba és a konyha között, a háló és a gyerekszoba között, és falak körülöttem. Erős falak.

    Olyan erős falak, hogy ne férjen be a

    • “nem fogod bírni”
    • “én biztos elvetetném a helyedben”
    • “akkor művi terhességmegszakításra keressek időpontot?”
    • “ki neveli fel, ha meghalsz?”
    • “majd megint szülsz egy beteg gyereket”
    • “MEG FOGOD TE EZT MÉG BÁNNI”

    és még sorolhatnám. Való igaz, nem tervezett gyerek. Való igaz, hogy minden emberi számítás ellenére jelentkezett be hozzánk. Való igaz, hogy sokkot kaptam, mikor megtudtam, és volt dilemma bőven, hogy mi lesz-hogy lesz.

    De a döntés mindenképp a miénk: az enyém és a férjemé, és nagyon erős, sziklaszilárd falakat építek, hogy jelezzem, hol vannak a határok. Hol vannak az áthághatatlan, átléphetetlen határok, ahová aki megpróbál befurakodni, az paradox módon örökre kívül marad.

    A legfurcsább, hogy nem rólam szól a történet. Őt (és itt most nem konkrétan egy személyre gondolok, sokan vannak, ó, de nagyon sokan!) hagyták el. Ő vetette el, ő nem tudta megszülni, neki nincs munkája, ő retteg a betegségtől, ő nem tud meghalni, ő vesztette el a gyerekét,ő nem tud magának megbocsájtani. De ha én is valami ordas, szarvashibát követek el és én sem leszek boldog, akkor könnyebb lesz elviselni, hogy neki sem sikerült.

    Nem én kezdtem el rakni a téglát. De nem bánom, hogy nem látunk át majd egymáshoz a végén.

     

    c721a62d-31d6-4332-8e68-a8d43ef14b40

    Megosztás:
    mindennapok

    Nem biztos, hogy rossz ez nekünk.

    Holnap jönnek és ízzé-porrá törik a falakat, a konyhámból nem marad semmi. Semmi. Se csempe a falon, se fal ott ahol eddig volt, se padló, se pult – minden eltűnik.

    A legnagyobb kihívás a következő időszakra az volt, hogy hogyan oldjuk meg, hogy legyen étel, ugyanis a spéci diétánk ÉS a gyerek cukorbetegsége miatt hozatni egyszerűen lehetetlen.

    Jelentem, megoldottuk: az egyik garázsban alakítottunk ki egy kis főzős pultot, aztán annyira megtetszett az, hogy ott van ilyen konyha-sziget, hogy úgy döntöttünk, minél inkább igyekszünk véglegesre alakítani, és akkor lesz egy nyárikonyhánk. A nyárikonyha mint olyan nem hülyeség, a nagymamáméknak is volt, tényleg az udvarra nyílt: ott mosta az uborkát, ott főzte be a lekvárt, ott volt a sparhelt, a nagy vödrök, a kézmosó lavór…

    Belegondoltam, mi mindent készíthetnék itt: állhatna cseréphordóban a dobálós savanyúság, senkit nem zavarna a penetráns fingszag, amíg a fermentjeim erjednek, nem a fehér (mégis fehér lesz, a barna élőben nem tetszett) konyhában kellene feldolgozni a meggyet, a barackot, a paradicsomot, a lecsónak valót. Kéznél lenne minden egy kerti grillezésnél (hiába egyszintes a házunk, a telek lejt, így a kert egy szinttel alattunk van), be lehetne szerezni fillérekért egy kültéri sparheltet is, na azon meg aztán a kutyák kajájától elkezdve tényleg mindent meg lehetne oldani…

    Nem biztos, hogy rossz ez nekünk.


    A következő hetekben így rengeteget leszek a “pincében”. Csalóka ez, mert a telek fekvéséből adódóan egyáltalán nem pince, nincs földbe süllyesztve, így szuterénnek se mondanám, de vékony ablakok vannak rajta és nem lakótér, úgyhogy mi pincének hívjuk. Zárójelben mondom, hogy az egyik helyiségre ajtót tetettünk, így ott nyertünk egy 20m2-es dolgozót Medvének. Egyelőre kupleráj van ott is.

    No de vissza: mivel rengeteget leszek ott, óhatatlanul elkezdem átnézni, szanálni, rendezgetni azokat a dobozokat, amikhez eddig nem nyúltunk vagy csak egy másik sarokba tettük át. Igazi kincseket találtam már most: könyveket, amiket elfelejtettem, de nagy örömmel találtam meg, aztán hímzett párnahuzatokat (istenien mutat majd a cserépkályha párkányán), régi szerelmes leveleket (ahh), és persze a rengeteg babaholmival teli ládát. Most még mindig úgy néz ki, hogy kelleni fog…


    Mindenesetre jól kitoltam az első vizit időpontját: augusztus 22-én megyek, addig eldől, hogy szeretne-e ez a baba velünk maradni (egyelőre nagyon úgy tűnik :)). A kemoterápia miatt mindenképpen összetett genetikai vizsgálatot kérünk majd, azt is intézgetni kellene a héten, hogy pontosan a nekünk vizsgálatra ideális időintervallumra jegyezzenek elő, szóval van tennivaló bőven.

    Neki is állok dolgozni álmodozni,

    Megosztás: