Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

December 2016

    mindennapok

    Számokban

    • 1 éve otthonoktatunk
    • 1 cukorbeteg gyerek
    • 1 várandós kismama (jövőre jön Kolos <3 )
    • 1 combnyaktörött dédi
    • 1 Medve, aki lábon kihordott egy enyhébb infarktust
    • 1 házfelújítás
    • 1 új, nagy, közös terv (már a kivitelezőktől várjuk a költségvetésre az ajánlatot – ha ők olyat mondanak, ami elfogadható, akkor adásvétel!)
    • 2 teli konténer – gone for good
    • 2 cserépkályha (na jó, 1 sparhelt, egy cserépkályha)
    • 2 ágyból ki, emeletes ágy be
    • megvolt a 3. évfordulója a rákmentességemnek, immáron a 4. évet taposom!!!
    • 5 nap nemezelés Tihanyban

    Aztán volt, amiből sok volt

    És volt olyan is, amiből túl kevés

    • idő a hobbijaimra
    • minőségi idő a férjemmel (ez nagy vállalásunk a jövő évre, nagyon szeretnénk jól megoldani)
    • színház, koncert, kultúra
    • avokádó (vicces, de ez tényleg beugrott most: sokkal több avokádót tudnék enni:))
    • kertben eltöltött idő (nagy vágyam, hogy legyen virágoskert, és remélem, 2017-ben egy kertész segítségével ki tudom alakítani a virágoskertemet)

    A legvégén jöjjenek a vágyak, csak úgy, random, nem fontossági sorrendben

    • szeretném, ha munka fronton minden maradna, ahogy van – most nagyon a helyemen vagyok, így pont jó
    • szeretném, ha mindenki egészséges lenne  családban, legalábbis nem romlana az állapota és fenntartható lenne az, ami most van
    • szeretném, ha Medve megtalálná a számítását és boldog lenne
    • szeretnék egy új tetoválást, már gyűjtöm az ötleteket
    • szeretném, ha az összes barátom élete úgy alakulna, ahogy nekik a legjobb és kész
    • szeretném, ha Kolos épségben, egészségben érkezne, természetes úton, Zsuzsi kezébe
    • szeretném, ha sokkal elnézőbb, kedvesebb és megértőbb lennék magammal szemben. Jó sokat szívtam már, igazán megérdemelném.

     

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Kipihentük magunkat

    Bizony, eljött az a pont, hogy már azért nem alszom jól, mert hiányoznak a gyerekek. Lezártuk az évet, megbeszéltünk mindent, terveket szövögettünk, aludtunk.

    Sokat nevettünk.

    Végre egy kicsit megláttuk egymást a (klisék jönnek!)

    • mókuskerék
    • mindennapok őrlő forgataga
    • szülői lét embert próbáló hétköznapjai
    • a szürke hétköznapok
    • daráló

    szóval a sok szarfos után, ami az előző fél évben a nyakunkba ömlött.

    Tévéztem.

    Pinteresteztem.

    Megdöbbenve álltam a tény előtt, hogy három hónap és jön Kolos és lassan készítem a fejemben a listát, hogy mit szeretnék, hogy szeretném: lesz hagyományos, fonott mózeskosarunk, kinéztem egy Lenny Lamb karikás kendőt is, lesz rugalmasunk és csatos hordozónk is, Medve pedig intézi a babakocsit – tényleg, Nektek van tippetek jól bevált TEREPbabakocsira?


    Pénteken kupaktanács a kőművessel, a fűtésszerelővel, a burkolóval meg a mindenkivel, remélem nem okoznak nagy meglepetést (mármint negatív értelemben. Ha nagyon alacsony számokat mondanak, az oké, avval együtt tudunk élni :)), aztán már csak fokhagymás lencse, egy burgundi körömlakk és egy kis szilveszteri tutulás-tülkölés fér ebbe az évbe.

    2016-12-29

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Magunk vagyunk

    Menjünk Medve De a franc se akar Lefújja a fejemet a szél, látod? Nem, mert egy alacsony stöpszli vagy, de azért hallom Kussolsz, nálam a gyereked és az angus marhaburger hús Szépvagynyuszkó.

    Neked hogy tetszik? Hááát, ezt bizony tégláig-betonig, de amúgy… Amúgy el tudod képzelni? El, és klassz lenne, ha a hátsó ablakot… Az persze-persze, csere, kuka, de amúgy? Amúgy mennyei. Hívom a kőművest, pénteken ránézünk megint. Belevágunk? Egy felújításba? Tavasszal? A kilencedik hónapban? Hülye vagy? Ki nem hagynám.

    Keresek filmet, valami karácsonyost.Mozog a gyerek, rettenetesen forgolódik, na ez jó lesz. Melegítsek almalevet? Nem kérek, próbálom a 6-8 pisi/ éjszaka intervallumban tartani magam. Egy kicsit se kérsz? Na jó, egy kicsit.

    Megsütöd? Meg,persze. Holnap jön a Tibi Tudom, le is pakolom a bugyikat a szárítóról Nekem már hiányoznak A bugyik? Nem, a gyerekeink Nekem is Mindegy, bírjuk ki.

    Uhh, de jó,hogy nincsenek itt Megesszük az ő részüket is Ragaszd össze a két bucit Basszameg nem lehet átharapni. Ne dumálj nézd a filmet. Ez egy hülyeség. De végülis nem. Megint pisilni kell? Igen Pedig most akartam megfogni a kezed Haha, múltkor is megfogtad a kezem aztán én meg kezdem a harmadik trimesztert, ne fogdoss.

    Szeretlek Nyuszkó és hiszem, hogy jobb dolgok is várnak ránk. Szeretlek.

    Én is nagyon szeretlek, na állítsd le mert pisilni kell.

    A büdös francnak ittál annyi almalevet.

    Megütlek. Még egy szó és megütlek.

    Emlékszel a díszre, azt akkor vettük, amikor… Jaja, szépvolt. Szép lesz? Igen, azt hiszem nagyon.És egy kicsit még azért? Igen, te bolond, hát nem érzed? A mindenem vagy. Ne sírj már Te sem Megyek pisilni.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Te figyelj, ez jó volt így.

    Nem volt ajándék a fa alatt.

    Kacsát ettünk meg halászlé készült, krumplipüré és mártás.

    Karácsonyi puding. Nem is kellett, nem hiányzott, de azért volt.

    Éjfélig ment a játék: tűzoltóállomás, végtelenített karácsonyi CD, forralt bor, etyeki pinot noir 2010-ből. Kicsit savas volt, kacsához azért csúszott.

    Volt sok nevetés, igen. Beszélgettünk is – döbbenetes élmény, ilyen eddig nem volt, meg lábfeltevés sem.

    Másnap vegán majonézes krumplisaláta és diós bundába forgatott pulykamell csíkok, varázslóköpeny, varázslósapka és fa összerakós játék. A kisvödör, ami a szetthez volt már nincs meg, Gergő rákucorodott és be-le-szart. Máig nem derült ki az apropó.

    Még egy meglehetősen kényelmetlen családi ebéd (vendégségbe mentünk), aztán gyerekek Anyunál, mi pedig sétáltunk a Ligetben, fújt a szél, az Opera fényei gyönyörűek voltak és ránk kacsintott egy ideálisnak tűnő stúdió helyszín is.


    Semmi nem történt.

    Nyugalom volt.

    Meg Mikulás formájú héliumos lufi, de az nem fért fel a képre.

    15781850_1173897412679406_651217425_n

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Szintet léptünk

    Azt hittem a tavalyi Karácsony után, hogy jobb-teljesebb-szebb nem jöhet, aztán itt vagyunk 2016. december 24-én, és…

    Az első és a legfontosabb, hogy nem válunk el, pedig komolyan közel voltunk hozzá. Elképesztően nehéz éve volt ez a házasságunknak, és rengeteg sírás és újratervezés kellett ahhoz, hogy ma együtt ünnepeljünk. Jó, hogy szintet lépett a kapcsolatunk, kipucoltuk a sarkait is és nem söpörtünk semmit az ágy alá.

    Idén egész hónapban karácsonyi menüt ettünk. Barnus cukorbetegsége miatt nálunk úgysem lehet egyszerre sokféle, mert tök fölösleges, nem ehetünk egyszerre sokfélét, nem fér bele: leves, főétel, desszert – és kész, passz, már ez is csak akkor, ha nagyon ügyesen állítom össze. Így mi egész hónapban ettük, amit más a következő három napban, így decemberben volt már nálunk:

    • kocsonya többször is (pektinnel zselésítve), gm fokhagymás pirítóssal és száraz pezsgővel
    • hókifli, kakaós puszedli, almás pite karácsonyi fűszerekkel, bejgli, zserbó, hólabda, diós patkó és linzer is – és ezek mindegyike sikerült gluténmentes+vegán (azaz tej-, tejtermék-, tojás-, mézmentes) verzióban, ráadásul olyan CH értékekkel, hogy Barnus étrendjébe is minden nap kényelmesen befért. A tojás és a méz egyébként nem tiltólistás, csak nagyon-nagyon keveset ehetünk belőle, és például a tojás esetében mi a “keretet” főtt tojásos lángosra vagy tojáskrémre használjuk, nem pedig elsütöm. A méz a magas CH és glikémiás index miatt veszélyes, Barnusnak agavével/almasziruppal váltom ki általában, vagy teába tesszük. Úgy egy-két kiló fogy el nálunk évente, nem több.
    • kész a halászlé, estére kacsa lesz, zöldségek és egy kis krumplipüré, meg majd számolok egyet és eldöntöm, hogy valami vaníliás pohárkrém legyen vagy aranygaluska.

    Kisbabát várunk, és az utolsó csütörtöki vizsgálaton is minden rendben volt vele: még nem fordult be, de már haránt fekszik (Zsuzsi azt mondta, hogy ez tök oké, majd befordul), és amúgy minden tök eseménytelen és rendezett. Nem gondoltam volna tavaly, hogy még bővül a családunk, de azt hiszem, ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk.

    Az itthonoktatásban megtaláltuk magunkat. Nem, nem tudom összehasonlítani, de nyilván van némi rálátásom (a logisztikai oldalára mindenképp, hisz óvodába jártak a gyerekek), és amennyi vele a nehézség (én tanítok, én felelősségem, macera, időhiány) annyi az előny is. Nem kell korán kelnünk, nincs idegeskedés, rohanás, álmos-nyűgös gyerek, otthonhagyott tornacucc. Nincs vasárnap esti idegeskedés és este hatkor leckeírás, uzsonnapakolás, síró gyerek, veszekedés. Emiatt nagyon hálás vagyok… Tökéletes akkor lesz a rendszer, ha kikristályosodik a rendszeres, heti két délelőttös tanulócsoport is, akkor aztán végképp egy hangom sem lesz majd.

    Dédi jól érzi itt magát. Megszokta a szobáját, viszonylag nagy nyugalomban nézheti a “jóképű török hapsis” sorozatát és meg van elégedve a helyi cukrászda krémesével és Erikával, a fodrásszal is, szóval nagy az öröm.

    Most valahogy óriási nyugalom van bennem is. Igaz, hogy Medve nem vette ki a kacsákat tegnap este a fagyasztóból, és idén senkinek (értsd: SENKINEK) nem vettünk ajándékot (így engem például semmi nem vár a fa alatt, bár apukám nem volt tisztában ezzel a szabállyal és úgy másfél hónapja kaptunk a kályhákhoz egy hamuporszívót), de jól van ez így. A gyerekek megkapják a húgomtól, amire igazán vágynak, és azon kívül is bőven találnak majd meglepetést a fa alatt.

    Talán még felporszívózok. Talán. De valószínűbb, hogy délután belefekszem egy kád magnéziumos fürdőbe, beszárítom a hajam, felveszem a szép ruhám és gyenge forralt bort iszom majd.

     

     

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Fény születik

    Tulajdonképpen ezt ünnepeljük Karácsonykor. Túl vagyunk az év legsötétebb napján, megszületik a fény, Jézus Krisztus, kihajt a szívekben a reménység, hogy jön még tavasz, jön még új élet, hogy nem maradunk mindig ebben a reménytelen hidegben.


    Azt hiszem, hogy ha idén itt, ezen a ponton lezárnánk a Karácsonyi ünneplést, erre az évre akkor is bőven kitehetnénk a szívünkre a “megtelt” táblát, és nyilván ez is, -mint általában a jó dolgok- tök váratlanul és teljesen váratlan helyről szakadnak a nyakunkba.

    Az úgy történt, hogy Barnabásnak lett egy levelezőtársa, aminek és akinek mi nagyon örültünk: a gyerek teljesen motiváltan írta az egyre hosszabb szavakat, gömbölyítette a betűket, radírozta a girbegurbákat, hogy Karolina minél szebbet olvashasson majd… és egyre többször kérte, hogy mutassam meg neki megint a kislány képeit: amin a levelét bontja, amin szépen néz, amin ő a legszebb, amin az a gyönyörű mosolya van.

    Igen, jól érzed, eljött a fiamnál az első kis gyerekszerelem ideje, és ez az egész tapasztalás olyan messzire repítette az egész családot, hogy azt elmondani sem tudjuk.

    Barnabás ugyanis nem jár iskolába, és így, valamilyen szempontból tökéletes búra alatt van. Ez nem jó, nem rossz, ez tény: hisz abban, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, ragyogó arccal beszélt a Télapóval és a legvagányabb dolognak azt tartja, hogy már elég nagyfiú ahhoz, hogy elolvassa a Csodakunyhó sorozat múmiás részét.

    Számára a gyerekvárás természetes és szent, a kisbaba apa és anya szerelméből lesz, egyesülnek a sejtjeik és létrejön az az egy sejtecske, amiből varázslatos módon kifejlődik az élet.

    Nincs csöcs, nincs pöcs, nincs baszás. Nincs fákjú és nincs lihegés. Egyszerűen nem viccelődik ilyesmivel, mert nem találkozik ilyesmivel.


    És a mi lassan hétéves Barnusunk bizony álmodozik. Mikor a kislány levele nem érkezett meg, aggódott, hogy majd szomorú lesz. Minden kis apróságról ő jut eszébe: elteszi a szép leveleket, végigsimítja és beteszi a borítékba a féltve őrzött fácántollat, és minden nap végiggondolja, hogy vajon ma milyen hőstettet és menő dolgot hajtott végre, amivel elbüszkélkedhetne Karolinának.

    Már jó pár napja megfogalmazódott bennem, hogy mennyire nagyon örülök ennek az egésznek és hogy mennyire klassz időpontban, jó ütemben találta ez az új érzés Barnabást. Ahogy leültem a cserépkályha padkájára és néztem a ropogó tüzet, folyamatosan mosolyognom kellett.

    Ó, igen, köszönöm.

    Köszönöm, hogy a fiam megtanulhatja, hogy szeretni jó dolog, hogy szeretni jó érzés, hogy szeretni vágyakozás.

    Köszönöm, hogy várhat a levelekre, hogy becsben tarthatja, hogy százszor is és ezerszer is beteheti a párnája alá.

    Köszönöm, hogy a fiam erős, ügyes, határozott és  okos szeretne lenni, hogy elkápráztathassa a kislányt. Erős és nem erőszakos.

    Köszönöm, hogy elmondhattam neki, hogy hogy megy az, hogy megpuszilni egy kislányt. Hogy meg kell kérdezni, és ha a kislány igent mond, akkor közelíthet, de ha a hölgy közben meggondolja magát, akkor azonnal abba kell hagyni. Hogy a nem az megkérdőjelezhetetlenül nem. De ha igen, akkor aztán mindent bele, nem ám csak úgy féligmeddig:)

    Köszönöm, hogy miközben Barnus pontosan elmondta, milyen ezüst karkötőt szeretne “szerelmi izének, hogy gondoljon rám mikor ránéz” küldeni, szembesülhettem vele, hogy a fiam kész értéket adni. Szépet, kedveset, fontosat szeretne adni, mert hát mégiscsak ő most EZT a kislányt szemelte ki. Nem bármelyiket. Nem a sok közül egyet.  Hanem őt.

    Miközben látom, ahogy a számára kedves madártollat beteszi a borítékba, vagy az összegyűjtött zsebpénzén matricát vesz, könnyek szöknek a szemembe, hogy a gyerekem áldozatot hoz.

    És a könnyek nem állnak meg, folynak, peregnek az arcomon, mert eljátszhatom a gondolattal, hogy a fiamból egyszer majd derék férfi lehet. Hogy egyszer majd boldog lesz.

    … és akkor ma délben snitt, és jött a facebookon Karolina anyukájától egy mosolygós üzenet, hogy képzeljem el, hogy Karolina ma megkérdezte, hogy majd ha egyszer Barnus őt elveszi feleségül, akkor adhatja-e neki az inzulint, meg hogy azt hogy kell, meg mit ehet…

    Abban a pillanatban úgy robogott át minden, minden-minden-minden az agyamon, a szívemen, a lelkemen, mint egy gyorsvonat.

    Az összes konyhában eltöltött óra. Az esték, amikor a fiam jéghideg lábát masszíroztam a cukorbetegeknek szánt Stadelmann krémmel. A csibész mosoly, amikor jó cukorral kel, az öröm, amikor úgy tudom összeállítani a menüjét, hogy NEM MARAD ÉHES. A könnycsepp a szemében, amikor megkérdezte a kórházban, hogy lesz-e olyan lány, aki majd szeretni fogja őt így is. És igen, úgy is, hogy a gyerekei valószínűleg cukorbetegek lesznek.

    Félre ne érts, nem vagyok hülye, szinte tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Barnus nem veszi el Karolinát feleségül (bár ki tudja,ezek a mai fiatalok,ugye…), de abban a pillanatban fény gyúlt.

    Már biztos vagyok benne, hogy lesz olyan kislány, akinek majd átadhatom életem kincseit. Aki felvállalja, hogy nem mehetnek éjszaka pizzázni, aki tisztában lesz vele, hogy nem vodkázhatnak az öntudatlanságig, aki tudja, hogy igazán ő sem ütheti ki magát soha egy fesztivál hevében sem, mert fél szemmel mindig figyelni kell Barnabást. Akinek nem lesz gond, hogy tejmentesen, gluténmentesen, purinmentesen, hisztaminszegényen és még jó sok kitételnek megfelelően főzzön, ráadásul a szénhidrátot is számolja, mert fontos lesz neki a fiam.

    A szerelme.

    A férje.

    És a gyerekeik.

    Aki így szereti majd a gyerekemet, cukorbetegen és táplálékallergiásan. Nem neveti ki, nem gúnyolja, nem sajnálja, hanem támogatja, óvja, áldozatot hoz érte. Aki a mennyekbe repíti majd a fiamat pusztán azzal, hogy természetesnek veszi, amit más áthidalhatatlan nehézségnek gondolna. Szerelemből, szeretetből. Odaadásból. És az életemre esküszöm, hogy annak a kislánynak arany élete lesz. Mert megérdemli. Én tudom, hogy mennyire kell okosnak, talpraesettnek és nagyon-nagyon bátornak lenni mindehhez.

    Lassan három fiú édesanyjaként nem ígérek mást, mint azt, hogy az EGÉSZ ÉLETEMET arra teszem fel, hogy úriembereket neveljek a fiaimból. Odaadó, értékteremtő, határozott férfiakat, akik látják a láthatatlan munkát, akik hálásak lesznek a kihordott gyermekekért, az esti vacsoráért, az összehajtogatott zokniért. Akik kiviszik a szemetet, átpelenkázzák a gyereket és megveszik a színházjegyet. Akik nem felejtik el az évfordulókat és felelősséget vállalnak a döntéseikért. Akik felismerik, értékelik és megtartják az arra érdemes nőt. Nem keresik a  friss husit, hanem megbecsülik a kincset, ami az övék. Ó, igen, ha rajtam múlik a fiaim lesznek a legnagyobb feministák a földön, mert egyszer s mindenkorra tiszta lesz számukra, hogy a VÁLASZTÁSUK ŐKET MINŐSÍTI. Csak egy igazi nő mellett lehetnek kiteljesedett férfiak.

    Igen, megtanítom nekik, esküszöm, mert egyébként sosem lesznek boldogok.

    Nem lehet boldog az, aki nem képes felismerni, hogy célba ért. Hogy nem kell tovább keresnie, mert megtalálta, amit keresett, lehorgonyozhat, és minden nehézség ellenére megéri kitartania még a legnagyobb viharban is.

    És nem szereti magát eléggé az, aki nem látja meg, hogy egy méltatlan kapcsolatban van, ahol nem szeretik igazán.

    Úgy szeretnék meghalni, hogy a látom, hogy a gyermekeim szeretnek és szeretetet kapnak. tartoznak valahova és megtalálták a helyüket a világban.

    És mától azt is tudom, hogy ez nem vágyálom: sokan és sok helyen nevelnek klassz, bátor, cserfes-vicces, érezni, gondoskodni, kérdezni,magukért és másokért kiállni képes kislányokat ebben az országban. Nem a semmit kergetem.

    Van fény, van remény.

    d758218e7056cadfaba7279d299934e8

    Megosztás:
    mindennapok

    Ha beköltöznél hozzánk

    “…fantasztikus munkát végzel anyaként! Imádom, ahogy önazonos vagy, nincs cukormáz, de minden egyes mondatodból sugárzik a szeretet. <3 És aki az otthonmaradó fiaidat buzerálja az otthonmaradás miatt, szerintem mind irigy! Mert legszívesebben mind beköltöznénk hozzátok (hogy a főztödet is együk)”

    • látnád a porcicákat az ágy alatt
    • idegesítene téged is, hogy nincs ajtó a gyerekszobán és a hálószobán, illetve a hálóban nincsenek lámpák, csak az izzó lóg a falból – #sosemleszvégeafelújításnak. (Medve fontosnak tartja kiemelni, hogy azért nincs lámpa, mert én picsáskodok és nekem semmisejó. Van benne valami, de ő ma már nem vacsorázik.)
    • személyesen is hallanád, hogy bizony van, hogy elszakad a cérna és én is odadörrenek, kiabálok, vagy épp az asztalra csapok
    • nekiállhatnál vasalni. Halmokban áll. Egyébként is befognálak dolgozni.
    • hiába keresnél finom falatokat: innivalót, nasit, gyümölcsöt – minden a szekrényben van. A legtöbb dolog pedig nincs is itthon.
    • szólnék, hogy ne vedd le a cipőd az előszobában, mert minden tiszta fenyőág – Felhő benn alszik és behozza a bundájával. Ugyanitt permanens kutyaszag van.
    • kultúrterror van: most megint nincs tévé, nem hallgathatsz akármilyen zenét és nincsenek videojátékaink sem. Tudod… csak a laptop.
    • nem buzerálják a fiaimat, inkább sajnálják. Gondolom azt hiszik, hogy be vannak ide zárva a gyerekek, nem találkozhatnak emberekkel, a postás is elmorzsol egy könnycseppet, mikor félénken odaintenek az ablakból, mielőtt lecsuknám a redőnyt… 😀 Nos, nem. Jövünk-megyünk, haverkodunk, világot látunk. De ha beköltöznél, minden nap délben ebédelned kéne, mert ez nem büfé: itt percre pontosan van kaja, nincs olyan, hogy nem vagy éhes. Ha nem vagy éhes, a következő étkezésig nem eszel. Ez nem túl Mary Poppins, de lefosom. Nem. Vagyok. Büfésnéni.
    • nem akarsz nálunk lakni. Hidd el nekem. Lassan a családom sem akar nálunk lakni. Eljött a terhességem fingós korszaka.

    15590636_1166849000050914_1356592957988427677_n

    Megosztás: