Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

február 2017

    mindennapok

    2×5

    Egyszer már volt egy ilyen “5 dolgot összeszedek” bejegyzés (itt), akkor valahogy sikerült jobban egy téma köré gyűjtenem a dogokat, a mostaninál azonban 2×5 lett, és szinte teljesen random.

    Ilyenek érdekelnek mostanában.

    2017-02-08s

    1., Újra eljutottam a pedikűrösömhöz és nem meglepő módon piros lábkörmöket szerettem volna. Ötödszörre fogalmazom át ezt a mondatot és ez lett a legszebb változat: néha frankón úgy érzem, hogy kinő a pöcsöm, ha nem kezdek gyorsan magammal valamit. Én vagyok a stramm, az ügyes, az építőmester, a döntőbíró, a megoldóember, egy a bandából, egy a fiúk közül. Alig várom, hogy újra nyíljon a kozmetika. Addig marad a piros köröm (drukkoljatok, csütörtökön újabb ingatlant nézünk meg!).

    2., Mangó! Imádom! Mostanában elég sokat eszünk, tegnap például vendégek voltak nálunk és gyümölcskuglófot készítettem mangópürével. Egy morzsa sem maradt.

    3., Ősszel leszünk 10 évesek Medvével – ennek örömére nem megyünk sehova. Majd jövő tavasszal. Velencébe megyünk a gyerekekkel.

    4., Vanília – most megint kell, mindenhol, mindenütt. Illóban, parfümben, piskótában, krémben, habként és színként is. Imádom.

    5., Valószínűleg a napsütésre vagyok ennyire kiéhezve, de valahogy most nagyon megtalált a sárga: ösztönösen azt válaszom, arra nyúlok, az tetszik.  Ezen a képen ráadásul sárga tulipánok vannak, a tulipán pedig a kedvenc virágom. Most ömlenghetnék, hogy jaj, milyen szép az a sárga bicaj is, de kb. pont annyira lehet meghatni egy biciklivel, mint az éves áfabevallással vagy pedig a szemétszállítási díj módosításával. Semennyire. Nem vagyok sportos csaj.

    Na jöjjön a második 5.

    2017-02-081

    1., A legnagyobb gondot a többgyerekes létben (2 = több, 3 = kurvára több!!!!) eddig is az jelentette, hogy nem volt szabad kezem. Válltáskáim voltak mindig, amik idétlenül az arcomba csapódtak, ha lehajoltam a gyerekért a játszótéren, vagy nem fért el benne semmi, vagy ide-oda himbálózott, ahogy futottam, hogy ne egyen murvát a kölyköm (kitaláltad. Gergő hát.) A helyzet egyenesen nevetségessé vált, az én testemen ugyanis nem mutat jól semelyik keresztpántos táska, bármekkora is a pántja az biztos befurakszik a melleim közé és kicsit olyan kúpcsöcsnek érzem magam tőle, mint Madonna volt a fűzős korszakában.

    No a lényegre: Liliputi mama övtáska. Ez tetszik a legjobban, de nem is csoda: Lengyel Zsuzsi tervezte és állítólag marha praktikus: pont a pénztárca, kulcs, iratok, Barnus cukormérő vészcsomag fér el benne, a többi meg maradhat a babakocsi aljában.

    Három. Gyerek. Nincs is annyi kezem.

    Jókor jut eszembe…

    2., Ezt most kölcsönöztem ki és irtó izgalmasnak tűnik: különböző élethelyzetekhez, életszakaszokhoz kínál olyan meséket, amik segítik az egyes időszakok megértését, megélését, helyén kezelését. Ha érdekel Benneteket, majd beszámolok, milyen volt.

    3., Ez csak úgy szembejött a neten. Huszonegy napos önszeretgető kihívás olyan állomásokkal, mint “próbálj ki valami újat” (éjjel nem enni?), “aludj több mint 8 órát”, “menj el masszázsra” vagy épp “költs valami klassz étteremre”. Semmi izgalmas, de pont ezért elérhető még számomra is, ugyanakkor már most tudom, hogy nem lesznek óriási nagy megoldások: szusit rendelünk majd, a masszázst Medvétől kapom és a “pamper yourself”, azaz a bjúti és megújulás vonal valszeg azt takarja majd, hogy legyantázom a lábam a szülés előtt.

    4., Holnap jön a mobil ctg készülék, így nem kell beutazgatnom a kórházba, amitől egyetlen pillanatig úgy éreztem magam, mintha realitás lenne, hogy valóra váljanak azok a hívószavak, amikkel a marketingeseik dolgoznak: nyugalom… biztonság… nem szeretnének sorban állni és várakozni… és egy kicsit különlegesnek és fontosnak éreztem magam.

    Aztán bekúszott a realitás: ha elmegyek, akkor nincs ki gondozza a nagyit, nem lesz kész a munkám, nincs ki vigyázzon a gyerekekre, inzulinozzon, fessel-vágjon-ragasszon és persze nincs déli 12-kor ebéd sem. Pontban.

    5., Vissza a napfényhez: K2 + D3 vitamin. Most mondhatnám, hogy hej-de-mennyire szedem, de sajnos mindig elfelejtem, úgyhogy ki kell tegyem valami elérhető helyre és beállítom a telefonomon is a csipogót. Vagy rábízom Medvére. Ő tök jól tartja az ilyesmit.

    Megosztás:
    mindennapok

    Isteni

    paradicsomos gnocchit készítettem, meg bablevest, este pedig vegaburgert ettünk fekete retekkel. Kissé felfúvódva a kulináris sokszínűségtől már nem is volt másra erőm, mint pipálgatni a babás listát: tulajdonképpen megvan minden, már tényleg csak pár apróság hiányzik, így vidáman kortyolgattam a teámat, olvasgattam az egyik cég katalógustervét (nemsokára megy a nyomdába, szóval nem maradhat benne hiba), és élveztem, hogy a cserépkályhából csak úgy árad a meleg a talpamra.

    Elöntött az a nagyon jóleső érzés, hogy jól vagyok, a helyemen vagyok, és átgondoltam, hogy mennyire megszerettem az életem: ezt a szakaszt, az életkoromat, a helyet ahol élek, és igen, talán a nehézségeket is. Megírtam a tegnapi posztot, a szívem tele volt hálával és tisztelettel egyrészt azok iránt, akikről írtam, másrészt sok más ismerősöm iránt is, akikről most egy szót sem ejtettem, és gondoltam elmondom Medvének is, mert mostanában volt tízmilliószoros nap, hátha az ő lelke is megnyílik vagy mi…

    És csak egy kicsi fény világított a szobában, a gyerekek aludtak édesdeden, én pedig behoztam mégegy fekete retkes vegaburgert és mondtam, hogy bablevest nem eszem estére, hogy maradjon holnapra is, majd nekiláttam majszolni és a lelkemet kitárni szeretett férjem elé.

    … aki érdeklődve figyelt, és elismerően bólogatott, hogy hát, igen, micsoda nagyszerű emberek, nagyszerű teljesítmények, le a kalappal… én pedig egy kicsit elkámpicsorodva a mindennapjaim szürkeségétől, megkérdeztem, hogy és én? Nekem milyen olyan teljesítményem, tulajdonságom van, ami megdöbbenti és elismerésre készteti?

    1., Túléltem a rákot.

    2., Remek anya vagyok.

    3., És minden jel szerint az utolsó tányér bableves elfogyasztása nélkül is el tudom fingani így terhesen végig a Carmina Buranat.

    Carl Orff szerintem most megsemmisülve zokog a túlvilágon. Én is, csak én ideát.

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – Inspirálnak

    Ezer hála és köszönet, hogy vannak a környezetemben olyan nők (jó páran!), akik időről időre akkorát löknek rajtam, hogy el sem tudom mondani.

    Egészen biztos, hogy adott helyzetben fogalmuk nincs róla, mennyire beépül a szívembe-lelkembe egy-egy mondatuk, de így van: én ezekből táplálkozom és nagyon hálás vagyok, hogy valahogy mindig úgy alakul, hogy a jókor jó helyen valaki elejti pont azt az egy mondatot, amire nagy szükségem van.

    Például a felelősségről,

    akkor, amikor az inzulin, CH számolás, otthonoktatás, nagyi pesztrálása már kivenné az utolsó utáni energiámat is, és akkor velem szemben ül valaki, akinek a döntései komplett családokat érintenek. Sokat. A mindennapokban és egészen különleges helyzetekben is a legjobb döntést kell hoznia, mert egyébként emberek lába alól csúszik ki a talaj. És mikor meglehetősen éretlen módon csészealj méretűre nyitott szemmel megkérdem, hogy hogy nem roppan bele, nagyon szerényen csak annyit mond: nekem kell tartanom a hátam, az a dolgom – ők ebből nem érezhetnek semmit. Aztán nevetve hozzáteszi, hogy néha egészen sok csokit eszik, de azzal bírja.

    Például a vélemény felvállalásáról,

    amikor egy orvos igenis beleáll az “oltás – nem oltás – milyen oltás” kérdésbe. Egyrészt megkérdezhetem tőle, hogy mit gondol, másrészt belinkelhetem neki az alternatív oldalakat, harmadrészt nem kell attól félnem, hogy a kérdésemet felhasználja ellenem. És időt szán rá: magyaráz, érvel, elmondja, hogy ő is kutat, hogy hol tart most a kérdésben, hogy mi az, amit mindenképp beadatott a saját gyerekeinek is… és azt is őszintén elmondja, hogy nem tudja, hol az igazság. Megosztja velem a véleményét, partnerként kezel és egyetlen pillanatig sem érzem, hogy félnem kellene, hogy a kérdésem következményekkel és fenyegetéssel járna.

    Például a helyzetekkel való szembenézésről,

    amikor valaki nem sikálja a szart és nem hitegeti magát, hanem tervez, épül, a fájdalomból is erőt kovácsol és felnőtt emberként old meg krízishelyzetet.

    Például a szakmai magabiztosságról és az alaposságról,

    amikor valaki ki meri mondani, hogy “Nézd, egészséges vagy. Szerintem nem vagy felelőtlen, ha bevállalod a gyereket. Ezt orvosodként mondom – ennél jobb állapotban még nem voltál mióta ismerlek.”

    Például a távolból is figyelő kutyahűségről,

    amikor valaki úgy 3 évente aktuális az életedben, és tudod, hogy ha az éjszaka közepén hívnád, akkor is csak egy szót mondana: repülök. Hívj és repülök.


    Hölgyek, nagyon sokat köszönhetek nektek. Minden bátorság, munkabírás, lojalitás, odaadás ami bennem van egy kicsit belőletek származik.

    Minden tiszteletem a tiétek. Hétköznapi hőseim vagytok mind.

    1e3137ebda392b2050824bab4ef9aa09

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Valahogy

    Valahogy csak elmúlt ez az éjszaka is. Barnus óránként evett (sajnos a hasmenés még a hosszú hatású inzulinnal is összeveszett), aztán -mert miért ne- hirtelen megugrott 17-re, akkor meg az volt a baj, azt kellett korrigálni. Óránként kétszer keltem, plusz a “saját jogon” ébredések (úgy 5-6 pisilés/éj), úgyhogy őszintén nem lepődtem meg, mikor reggel egy óriási torokgyulladásra keltem. Nem vírusos, nem bacis, egyszerűen csak se nyelni, se beszélni nem igazán esik jól, ráz a hideg és… hát, kimerültem.

    Abban a pillanatban tudtam, hogy jóra fordul minden, mint a mesében, mikor meghallottam, hogy apuval beszél a férjem – igazam is lett. Hoztak vagy 5 liter húslevest, rakott káposztát, fokhagymás csirkehusit, sütit, sok ölelést és hát azért így most könnyebb sokkal.

    Ma töltöttük a 31. hetet és holnap fordulunk a 32. hétbe, így összepakoltam a szülőszobás csomagot: Medve tök egyedül vásárolt be mindent és állati ügyes volt, gondolkodom, hogy megmutatom nektek, mert nemcsak szülőszobás esetekre tankönyvszerű, amit összerittyentett, hanem simán bármilyen kisebb kirándulás /vizsga / autós út megoldható, ahova vinni kell snacket.

    Óriási “túlkészülésnek” tűnik, de esetünkben nem az: összeállítottam egy táskát a gyerekeknek is. Mivel fogalmunk sincs, mikor kell majd indulni, bőven elég lesz a két zsák bolhát összerendezni, felöltöztetni, inzulint a hűtőből kivenni, az én cuccaimat nem itthon hagyni, legalább azzal ne kelljen foglalkozni, hogy van-e nekik egy váltás ruha, és ami még fontosabb: van-e Barnusnak “vészhelyzet CH”, hogy akárhol tudjon enni. Kompromisszum, nem is kicsi, de egy csomagolt Schar kenyeret vett Medve, az akármeddig eláll, és mivel szeletelt, nagyon jól számolható, a többit meg úgyis megoldja majd anyu.

    A nagyi még kérdéses pont: neki venni kell még ilyen előrecsomagolt, bármeddig elálló péksütit, illetve gyorsan, 20 perc alatt kell neki egy lecsót kivenni a fagyasztóból vagy valami sajttal töltött pulykamellet melegíteni (hiába, na, ő ezeket szereti, ezeket szokta meg), mielőtt elmennénk, mert hát nem lehet tudni, hogy meddig leszünk távol, nem maradhat kaja nélkül. Ha nagyon elhúzódna a dolog, max. megkérem apát, hogy munkába jövet-menet nézzen már rá a nagyira és melegítsen neki valamit. Minden mást ügyesen megold magának akár egy napig is, anyu tartja a frontot a gyerekekkel, én remélem simán megszülök, Medve meg valahogy csak túléli – remélem 🙂

    Kezdenek szállingózni a rendeléseim is, és meglepő módon eddig a Tchibo volt a legnagyobb csalódás, ugyanis mindkét terméket vissza kell küldeni. Ilyen nem is volt még, eddig nagyon elégedett voltam, de ezek…

    Untitled design (64)

    A köntös rendkívül vékony anyagú, olyan kis semmilyen, de emiatt még nem küldtem volna vissza (mert van ilyen, benézi az ember), de rossz a cipzárja, olyan, mintha el lenne törve, se fel, se le, így fel sem tudtam próbálni.

    A kismama hálóingbe belebújtam, és nagyot néztem, konkrétan az ujja egy jó nagy részen nincs hozzávarrva a vállához. Ez tök elfogadható, ha ajándékba kapom, és akkor azt mondom, hogy egy ügyes varrónő majd megoldja: kicseréli a cipzárkát és bevarrja az ujjacskát, de 12.000Ft-ért ne kelljen varrónőhöz rohangálnom és javítgatni amit rendeltem.

    A Bionom rendelésem a szokásos, nagy újdonság és meglepetés nincs benne: még mindig nagyon szeretem a Béta-glükán kapszulát, most Barnus is eszi, jót tesz neki is, és Medve is beszed egy dobozzal a tél végi kimerülés ellen. Rendeltem Organic Force halpástétomot is, én nem eszem ugyan, de a gyerekek kúraszerűen azt reggelizik.

    A Rapunzel erőleves por állandó szereplője a konyhámnak, mindig az élesztőmentes változatot veszem, nagyon szeretem.

    Kurkuma kapszula – ez is mindig van itthon, úgy minden másnap szoktam bevenni, gyulladáscsökkentő, regeneráó hatása van, nekem pedig egy gyenge pontom: a gyulladásra való hajlam, így ez állandóan van itthon.

    A vörös lencse isteni volt, jó, sűrű főzeléket főztem belőle, Gergő kapásból három tányérral evett 🙂 Feltétnek sós fánkocskákat sütöttem, abból se maradt egy szem se.

    16559033_1209793005756513_979711401_n

    Megosztás:
    mindennapok

    Borzalmas hétvégénk van

    Nos, ha legközelebb gombát vásárolnék az Aldiban, akkor valamelyikőtök csak simán lőjön le. Minden átmenet és kérdés nélkül – úgy ugyanis kevesebbet szenvednénk, mint így. Tökéletes, csodaszép, szeletelt csiperkét hozott Medve, amitől tökéletes, nadrágbafosós délutánja lett kicsi családunknak: Gergő kezdte, Barnus se ért ki a vécére. Mi felnőttek igen, de nem volt benne köszönet, és Drazséka is evett belőle… Ennek az lett az egyenes következménye, hogy kutyaszőr nyírót kerestem égen-földön, ilyen zoo- olyan pet áruházakban, aztán mikor a 7. helyről is nemleges választ kaptunk (jaj, hát ilyen nincs, de ha van, nem alkalmas szőrnyírásra – baaaaaaaaaaazzzz), akkor megrendeltem egyet aliexpresszről (most abban nagyon benne vagyok).

    Mivel 4 hét minimum, mire ideér, a kutya viszont most volt fosos, így Medve régi szakállvágóját találtuk a kopasztáshoz megfelelő szerszámnak.

    Ne akard tudni, hogy néz ki a kutya.

    Utána lefürdettük, megszárítottuk, most már kiheverte arany kicsi szíve a délutánt, úgyhogy helyreállt a rend nála, csak mi vagyunk olyanok, mint a vert sereg.

    Vasárnap a gyerekek anyunál lettek volna, mi pedig Koloshoz akartuk felszerelni a függönysínt,meg kimosni-kivasalni a függönyöket, beállítani a szoptatós fotelt és megnézni egy filmet meg szusit enni, ehhez képest natúr főtt rizst eszünk majd és túlélünk – abban óriási gyakorlatunk van már, basszameg.

    Sűrű hét áll előttünk, jó lett volna rápihenni, mert több megbeszélésem is lesz: egy feszkómentes, egy másiknál  pitbullnak küldenek (vicces leszek ekkora hassal), és lesz egy olyan is, ahol keménynek kell majd lennem, amit utálok, de sajnos nem tudok mit kezdeni a dolgozni nem akaró emberekkel. Soha, egyik munkahelyemen sem érződött sem az, hogy gyereket szültem (konkrétan a kórházban eltöltött napok sem!), sem az, hogy mellműtétem van, kemoterápiát kapok, naponta járok sugárkezelésre, cukorbeteg lett a gyerekem. A “nem bírom ezt az iramot”-tal nem tudok egy hónap után mit kezdeni. Akkor nem ezt kell dolgozni és kész.

    Alakul a tetőtér is: döntenünk kell az ablakokról, ma volt a gipszkartonos felmérni, és megvan a kis fürdőszoba pontos helye. Nagyjából a vajúdásommal esik egy időpontra a munkálatok kezdete, de mi egy olyan hülye család vagyunk, hogy

    1., ezen már meg sem lepődünk

    2., az életünkben semmiféle harmónia nincs, így nincs minek borulni.

    Még egy védőnői vizit vár rám a jövő héten, és Medve se lesz sokat itthon, ezer dolga lesz neki is: megbeszélések, munka, iskola, szóval nem nagyon számíthatok rá sem, amikor meg látom, akkor jobbára vízszintesben lesz, mert még mindig nem százas a gerince.

    Na megyek, a hasmenésnél-hányásnál ugyanis nem úgy szívódik fel a CH (ráadásul nem is tudjuk, hogy mennyi szívódik fel), így folyamatosan kell Barnust nézni, és ha végképp elveszítjük a kontrollt, akkor irány a kórház. Most pl. 34 perc alatt lett a cukra 15,6-ról 4,7.

    A nagyon alacsony cukor pedig hihetetlenül veszélyes, pillanatok alatt eszméletét veszítheti a gyerek, akkor pedig már nem tud enni, mert megfulladhat, úgyhogy olyankor mentő vagy 120-szal be a kórházba még a kóma előtt.

    Hát, ilyen vidám most itt minálunk, hogy bassza meg a gombapaprikás.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Tyúklépésben, de előre

    • megjött a babakocsi, állati jó, nagyon jót választottunk, óriási az öröm
    • ma ablakot pucolok a babaszobában: később már nem lesz hozzá erőm, most még van, az ablak meg olyat retkes, hogy a rongy leég rólam, ha csak ránézek
    • hétvégén felkerül a függöny is
    • és elhozzuk anyuéktól a leendő szoptatós fotelt- abba kell valami életképes színű párna, a vajszín ugyanis nem fér össze a kölykeimmel
    • helyén a kiságy, a bölcsőért még nem tudtunk elmenni, de a bölcső lesz az ágyunk mellett, a kiságy a napközbeni nyugodt szundikáláshoz kell majd
    • csilliárd-billió apró szar érkezik Aliról hamarosan, szerintem jókat válogattam össze, nagyon büszke vagyok magamra
    • összeírtam jó pár jegyzetet arra a két napra, amíg a váltótársam dolgozik helyettem, ha nem lesz Wifi. De lesz, egyébként.
    • ma jönnek a tetőre a gipszkartonosok felmérni, az ablakosok a jövő héten jönnek mérni
    • elvileg a jövő héten megnézhetjük azt az ingatlant, ami eddig a legtöbb jóval kecsegtet – leendő üzlethelyiségnek – én mondjuk csak kibicnek megyek, alapvetően Medvének kell, hogy megfeleljen (nyilván nem, mert mindenbe belepofázok majd)
    • hasleszorító, szülés utáni betét összekészítve, egy baj van, hogy a gyerek még nem fordult be (de még csak a 30-31. héten vagyunk)
    • viszont a kölyök nagyon nagynak tűnik, én pedig amúgy is a 37. héten szülök mindig, szóval… tök indokolt, hogy nem akarok nagyot nézni a meglepődésemben
    • ez a mondat, amit most leírtam nem tudom milyen nyelven van, de lusta vagyok átfogalmazni
    • szilvás derelyét ennék
    • szétcsúsztak a gondolataim
    • na akkor erőnek erejével vissza: száraz sampon, nedves törlőkendők, babaruhák Kolosnak
    • szilvás derelye! szilvás derelye!
    • fókusz! fókusz! biopamut fültisztító a köldökcsonkhoz
    • szilvás derelye.
    • a háborút elvesztettem.
    Megosztás: