Jósolták, hogy nem visszük végig, mert a kemó meg a placenta meg az epirubicin, de végigvittük. A 35. hét után már diadalnak számított a történetünk, és vártunk, vártunk, hogy mikor érkezel- a fejem felpüffedt, te dörömböltél, én pedig dünnyögtem, hogy akkor gyere már, ha elindultál.

Jöttél volna jó szívvel, én pedig úgy tettem, mint aki készen áll, úgy tettem még magam előtt is. Fájások, összekészülődés, aztán elkezdett gyengülni és leállt. Én pedig csalódottan álltam: nem akar jönni az a gyerek.

Egy, egyetlenegy ember volt, aki tudta, hogy én vagyok, aki nem engedlek megszületni – még én magam sem tudtam, hogy így van.

Zs. tudta. Mondta is. “Engedd. Ő jönne már nagyon, neked kéne engedni,beszélj vele, beszélj Ádámmal, csendesedj le, fordulj befelé. Igyál egy vodkát és engedd el végre magad.”

Anyunál hagytuk a gyerekeket, beültük a kocsiba, elmentünk egy étterembe – sírni.

Sírni, mert gyáva vagyok. Mert túléltem, és annyira fantasztikus, hogy még vagyok, hogy még élek, hogy még láthatom a szeretteimet, hogy nem tudok felhőtlenül örülni a változásnak, mert az bizony hozhat rosszat is – és hiába beszéltük át ezerszer, hogy nem, most nem jön rák, most egészséges vagyok, most ez egy másik helyzet, én már nagyon megégettem magam. Sírni, mert nagy korszakot zár le Medve is, mert ő sem Kolossal volt elfoglalva, mert ő is nagyon sokat hibázott. Zokogtunk a francia lecsóba, ölelgettük egymást és így a tizedik évben újra kiterítettük a lapjainkat. Pucér szívvel és könnyes szemmel kapaszkodtunk egymásba.

Mindkét fiamat óriási szeretetben és végtelen gyengédségben vártam. Kolosnál azonban ez teljesen másképp volt – megadtam neki a lehetőséget, hogy éljen, aztán ugyanúgy bedaráltak a mindennapok: a cukorbeteg gyerek, a házasságunk válsága, a mindennapok kíméletlensége és… hát, folyton ott volt a kisördög: mi lesz, ha a harmadik miatt borul minden? Mi lesz, ha ez az egy elveszi a másik kettőtől az édesanyát? Ki marad nekik? Mi marad nekik?

És a kérdések: mi volt a terve velem a Jóistennek? Annyira nem volt benne a pakliban, hogy én egyszer háromgyerekes édesanya leszek… pláne nem egy ilyen nehéz élethelyzetben. Pláne nem váratlanul. Hogy fogom megoldani? A sok ha, de, jaj és miért közepette Kolos csak nőtt, nőtt, és a határtalan öröm helyett nekem jobbára a majdcsak lesz valahogy jutott.

Ő pedig hamarosan kibújik. Én a kezembe veszem. Átölelem. És ha elég merszem lesz, ha elég tökös leszek, akkor belenézek majd a szemébe.

Nem hazudok neki. Nem mondom, hogy jaj, hogy vártalak. Nem mondom, hogy minden gondolatom te voltál. Nem mondok neki egy kurva szót sem. Mélyen meghajlok majd a kisfiam előtt és tudja majd, tudni fogja, hogy szeretem és hogy a bocsánatáért esedezem. Hogy felnézek rá, hogy engem választott anyának, hogy kitartott, hogy kapaszkodott, hogy bízott bennem akkor is, amikor igazán én sem bíztam magamban, csak minden mindegy alapon fejest ugrottam az ismerős ismeretlenbe.

Remélem érti majd a könnyeimet.

Remélem érti majd az örömömet.

Remélem érti majd, hogy nem vagyok tökéletes.

Remélem érzi, hogy várom.

Remélem egymás szemébe nézünk hamarosan.

Egyet csettintek és már meg is lesz – a harmadik gyerek az már ilyen, nincs is mese, kicsit szélesebbet lépek és kiesik.

Az.

Az bazmeg, az.

Pikk-pakk.

Ripsz-ropsz.

Hipp-hopp.

Az.

Konkrétan háromszor indult meg Kolos – eddig. Őrületes fájások, szuper szívhang, ugyanaz a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető derékcsonti fájdalom, mint Gergővel, de aztán leállt. A harmadiknál már nem bíztam a véletlenre: a hajnal 1 óta tartó rendszertelen fájások után azt hiszem 10-körül megittam a bábakoktélt és a biztituti kedvéért egy glicerin is kúp is felcsúszott, hogy na akkor jöjjön először aminek, aztán pedig akinek jönnie kell. Egy dolgot értem el vele: leálltak a fájások. Na jó, kettőt: az elmúlt 8 és fél hónapban semmi nem volt annyira vicces, mint az a hihihi-hahaha formájú karfiol a hihihi-hahaha édesburgonya mellett. Pálinka, na…

Kínomban vásárolok, úgyhogy a pikk-pakkból nekem most leginkább a pakkok jönnek.

Minden szart, leginkább saját magamnak: cipőt, arckrémet, melltartót. Felesleges táskákat, testápolót, könyvet, sarut. Pelenkázó táskát , szempillaspirált. Elbújok. Felszínes, semmitmondó, sekélyes látszatdolgok mögé bújok és nyávogok, hogy miért nem születik már meg a gyerek, ha egyszer ennyire jönni akar.

És ugyanakkor pontosan tudom, hogy Kolos csak akkor indul majd meg, ha nem félek már. 

Nem, nem a szüléstől, hanem az azt követő 9. naptól: be kell járnom, végig kell járnom, az lesz az én El Caminom, hogy megnézzék a mellem és azt mondják, hogy minden rendben. Hogy visszamenjünk oda a patológia elé és megnézzük azt a téglaépületet, és elbúcsúzzak tőle, és megsimítsam a falát, hogy túléltem. A szemébe szeretnék nézni annak a csecsemős doktornőnek, aki a szemembe mondta, hogy ennek a fele sem tréfa és megsimogatni, ha csak a szememmel is, mert életet mentett az aggodalma.

Hogy a radiológus doktornő ne térdeljen előttem és ne fogja a kezem, hanem öleljen át, és mondja azt, hogy vége. Három és fél közös év van mögöttünk, és még sok-sok van előttünk, de ennek a szakasznak vége.

Hogy ott az autóban, fél mellből, de megszoptassam Kolost.

Megnézem majd a szobánkat, bekukkantok a flamingós függönyhöz, és felmegyek, bizony felmegyek abba a fürdőszobába, ahol először láttam meg a melleimet. És nem, nem nézem majd a csempét: a melleimet nézem majd, és ömlik majd a balból a tej, a jobb pedig békésen v.a.n. Vagyis l.e.sz. Ennél többet nem is kérhetnék tőle.

El Camino. Ugyanúgy együtt járjuk végig Vele, mint három és fél évvel ezelőtt. Pontot kell erre tenni.

Kolos, Anya kész van. Jöhetsz.

– azaz ezeket már töröltem facebookon

• Már nem vagyok Alexandra rajongó. Nem tudok rajongani valamiért, ami ilyen szinten sodorja veszélybe a könyvipart.
• Már nem kedvelem a Culinarist. Sajnos a legtöbb cuccukat nem ehetem, nem bio vagy csak nincs rá szükségem.
• Nem kedvelem Jamie Olivert, Nigella Lawsont és Gordont sem. Érdektelenek számomra a receptjeik.
• Leiratkoztam a Rövid haj sokféleképpen oldalakról
• Nem érdekelnek a dizájn oldalak, a lakberendezési oldalak, a minimál galériák
• A legtöbb gyereknevelési – kismamás oldal. Nagyjából semmit nem tudok magamra, magunkra vonatkoztatni.
• Esküvői fotósok. Nem is értem, miért nem töröltem korábban.
• Ciki, de kezdem törölni a komolyzenei programokat ajánló oldalakat. Esélytelen.
• A menő éttermek FB oldalai is mennek a levesbe.
• … és attól, hogy ájfonom van, nem érdekelnek az ájfonos hírek.
• Cipőboltok, ruhaboltok, ékszerüzletek, amikben sosem jártam és nem is igazán érdekel, hogy mit árulnak. Egyszerűen csak befogadta a szemem a kínálatukat, mint a rágógumit, de mindig átpörgettem, mert számomra irreleváns tartalom.
• kozmetikai márkák, amiket nem kennék magamra
• szuper családmenedzser anyák időspóroló, pénzspóroló, gyerekterelgető, férjboldogító blogjai (mai to-do: beírni a plannerbe, hogy date night!)
• kávézók, ahova nem megyek, zenekarok, akiknek a koncertjeire nem jutok el, szórakozóhelyek, ahol nem érdekel, hogy épp milyen bulit tartanak.

És láss csodát, kezd feljönni a feedemben az, ami érdekel. Mindaz, ami én vagyok – most.

Roppan a tészta a talpam alatt: nem akarom, nincs erőm, elegem van, krémest akarok, vad mekis orgiát, olcsó vaníliapudingot tejszínhabbal és kürtőskalácsot vaníliafagyival.

És roppan a derekam, a dereka, az órák, reccsennek a percek, nehezen indul az élet, nehezen indul az év-mert most indul igazán.

Reccsen a billentyűzet, kattog a mosógép és szilánkjaira hullik a lelkem: most a rák megint a rondábbik formáját mutatja, a rohadt mocskosabbik, egyáltalán nem rózsaszín pofáját tolja az arcomba és aggódom. Dühös vagyok. És persze, hogyne, naná: félek.

És dühöngök, csapkodok, sírok, és a könnyeimen át gusztustalan vastag hasábokra vágom a lilahagymát: nincs itt értelme cizellálni, apjuk faszát, hogyan kell vékonyra vágni egy hagymát? Minek? Kinek?

És emlékszem az álmokra, amikor azt álmodtam, hogy elbúcsúzom a fiaimtól és eltemetnek, és csak egy kósza szelló leszek és megborzolom majd Barnabás haját az esküvőjén, úgy simítom át az imádott szemhéját és belesimulok majd a tenyerébe, úgy suttogom el, hogy szeretlek, kisfiam, mindig szeretlek és szeretni is foglak.

És aztán kiabálok a könnyeken át, hogy szedjék össze a legót és veszekszem, mert belekenik a viaszkrétát a szőnyegbe, és ezt így nem lehet…

… hát ha így nem lehet, te idióta, akkor hogy lehet? Ismét elvesztettél az értékes életedből aszondjahogy öt percet a sírással, legalább tíz percet a legó üggyel, az negyed óra, negyed óra alatt meg nagyon sokszor lehet elmondani, hogy Gergő, te vagy a napsugaram. Maga vagy az az aranyló,fénylő kis szál, ami mindig emlékeztet arra, hogy honnan jövünk, hová megyünk, hol a világ közepe és gyere, szeretlek és bújj ide és miért kell megint zokni nélkül lenni, hát ebbe meg kell bolondulni, basszameg, és vizes és már megint csak a fél pár van meg.

Szemét, szemét, aljas lélekbajok, rohadt-rohadt-rohadt rák, és le kell veled ülnöm tárgyalni, és kérni, hogy kérlek ne vigyél el senkit, akit nagyon szeretek. És cserébe nem eszem mogyorós tejcsokit, pedig az olyan finom, hogy az Adri aszondta, hogy egészen komoly dolgokra is képes lenne érte, és nem tehettem mást, csak bólogattam, hogy igen, simán, azt én is bevállalnám egy nagy tábla mogyorósért.

Sírok és fohászkodom, és készülök szülni, és szeretném ringatni és elmondani neki, hogy ne haragudjon, ha mégis itthagynám ezen a világon védtelenül, nem erre készülök, de megint-megint nagyon közel jött a rák. Nem nálam kopogtat, de kedves ismerős ajtaján, és figyelj, ne engedd be újra, kérlek. Tudom,hogy olvasod.

Csattan a deszka, le a földre, szétgurul a hagyma én pedig siratom a szeretve várt kisfiam gondtalan gyerekkorát, siratom az elvesztett “ó,velünk nem történhet baj” ártatlanságomat,siratom a kibaszott nutellát és a mangalica tepertőt, és siratom magam, hogy már sosem leszek normális. Már nem tudok kicsit érezni, kicsit szeretni, kicsit aggódni és kicsit bízni.

És ez néha összeroppant.