Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

April 2017

    mindennapok

    Álmos vagyok

    haha én meg Emese. Tele van tofuval a hűtő, holnap rántott tofut kellene enni, csicserilisztbe forgatnám. Felfúrhatnád a karnist, meg a képet a falra, de persze nem szervezem az életed, csak mit veszel fel a fotózásra.  Rendeltél olyan béta glükános szart? Még nem, mi kell még, ja, tőzegáfonya. Jó a hólyagnak. Nem hiszem el, hogy megint m-e-g-i-n-t csöcsölni akar a gyerek, miezbazmeg bádszpenszer? Add ide, ne visítson.

    Jönnek a vendégek és a kutya befingott az előszobába, de az rettenetes, az nem megy ki, az nem múlik pontosan. Sebaj van ilyen szar, ilyen Liebelófasz, jó illata van, organikus illóolaj, bio meg minden, csak elfedi a kutyafing szagot. Primavera.

    Haha, az megvan, hogy csütörtök éjjel, ahogy tisztába tettem Kolost, a telefonommal világítottam és egész pénteken büdös volt az irodában, és nem tudtam, mi az a szag, de kiderült, hogy a telóm belelógott a fosba, még szerencse, hogy CAT és lemosható. Muhahaha, fosos telefonnal nyomtad egész nap? Tényleg ősszülők lettünk, nagyon gáz, na mindegy.

    Beírtad a naptárba? Igen, fotózás, kötözés, de azt mondjuk apa. Meg a nyári gumit is. Azt is ő.

    Fáj a gyomrom, de inkább már az ideg. Vége lesz. Vége hát. És szeretlek. Én meg mégjobban. Bármit megtennék érted. Főzz egy kávét. Nabazmeg muszáj?

    Olvasni kéne valami bonyolultat és nehezen érthetőt. Jaja, nekem erre most tök jó Tolsztoj. Én pedig egy Thomas a gőzmozdonyos könyvet vittem magammal a vécére. Annyira rettenetes az a kifeszített arcú vonat, hogy teljesen elvonatkoztatsz a való élettől.

    Olvasol a vécén? Igen. Uhh, én ha választhatok, hogy szarok vagy alszom, akkor alszom.

    Álmos vagyok.

    De boldog?

    Nagyon. Nagyon boldog vagyok.

    És én is.

    Hápperszehogy,mert van három gyereked, és eljutsz a budira is.

    Hagyjaludni. Jó.

    Megosztás:
    mindennapok

    Zöldbableves és Tolsztoj

    Nyirkos idő, nagy alvás, cukikám a babakocsiban, többiek a paplan alatt. Orgonacunami az ablakom előtt, vödör festék megrendelve – amint kiteszi a lábát a nagyi, sírva locsolom majd a falra. Eper még nincs, spárgás pizza van.

    Megérkezett az anyák napjára áhított sárga rozmaringos karikás kendőm, meglepően puha, nem erre számítottam. Jön a tej, jön a hosszú hétvége, jön az életkedvem is vissza.

    Csípőset, savanyút, harsogó színű ételt kívánok, Medvét majd úgy és olyan listával küldöm vásárolni. Átlátom már a helyzetemet, így házhoz járó pedikűröst keresek az esélytelenek nyugalmával. Gergőt kedden immáron harmadszorra viszi majd Apa kötözésre, nem is tudom, hogy oldanám meg nélküle.

    Holnap a nagyok nagymamáznak, a kicsivel meg látogatóba megyünk, kiszellőztetjük a gondot-bajt-bosszúságot.

    Ugyanilyen zötyögve, mint ez a bejegyzés, de indul az életünk, újra indul az életünk. Újraindul az életünk.


    Visszatérünk a jól bevált bevásárlás házhoz szállítós rendszerhez. Újra két fürdőszobánk lesz, ráadásul a nagyobbik most a nagyié. Egyfélét fogok főzni és az is lehet, hogy a játszótéren esszük majd meg.

    Fotózásra megyünk jövő szombaton, fogalmam sincs mit vegyek fel, de ha a kismama fotózás színe a sárga és a piros volt, akkor most zöld és a rózsa lesz az én színem…

     

    4de4e26d7f26cc315eee27abb77359e6

     

     

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Fentről

    Vége, elmegy.

    Megátkozott, elátkozott, becsmérelt, szidott, de mindhiába: elmegy a nagyi. Jó eltávolodni ettől az egésztől és madártávlatból nézni ezt az egészet.

    Kezd szétáradni a vénáimban, a sejtjeimben, a csontjaimban valami arany napsugaras melegség, valami megmagyarázhatatlan honfoglalós érzés: újra otthonra találok az életemben, újra ura vagyok a lelkemnek, nem gyötör, nem számoltat el, nem bántja epés megjegyzésekkel a kinézetem, a gyerekeim, a családom, a…

    Otthon vagyok az életemben, kiülök a lelkem teraszára meginni egy lattét, átolvasom a reggeli gondolataimat, meghallgatom a gyerekeim zenéjét és érzem a kertem illatát. Már nincs gúny, nincs “hideg a kávé a tejbe melegítsd meg és szórj rá fahéjat”, nincs kend be olívaolajjal a lábam” és nincs hajnali dörömbölés, hogy neki omega 3 kapszula kell MOST vagy MEGHAL.

    Bevárt bennünket az időjárás is:eddig igazán még verőfényes idő sem volt, nem csábított semmi a szabadba, hagyott minket a természet is összegubózni, Kolossal bekuckózni, és hiszem, hogy most robbanásszerűen elindul a tavasz, mi pedig benne leszünk. Elkönnyezett bánattal, átfestett szobával, tágra nyitott ablakkal és tele tettvággyal. A hasam csodás, majdnem minden úgy megy mint előtte, a várandósság előtti ruháim egy picit nagyok rám és még hol van a gyermekágy vége… Egyre egyenesebb a hátam, többet bírok és többet is szeretnék napról napra, újra visszarendezem a gyerekeket a mederbe. Nem, ez nem békés és nem halk folyamat, konkrétan ordítani kell, de megnyugszanak tőle és jobban is érzik magukat, hogy rendszer van, véget ért a BRÉKING/RENDKÍVÜLI állapot.

    Barnesz cukra rendkívül rosszul viselte ezt a havazós időszakot, őt most nagyon keményen kell fogni, Gergő pedig borzasztó hisztérikus, amin egyáltalán nem csodálkozom.

    Egy ilyen vasárnap délutáni kertben játszás, gőzkiengedés eredményeképp meg kellett műteni a kezét: majdnem leszakadt az ujjperce. Nem, senkit nem ért meglepetésként a dolog. Apám viszont egy hős: önként vállalta a kötözéseket Gergővel, így kedden is és most pénteken is órákat töltöttek és töltenek majd a Fiumei úton.

    Kolos gyarapszik szépen, imádnivaló kis görcs, nem tudok betelni vele és őt sem tudom szépen szeretni: cincálom, cibálom, az összes igekötővel puszilom amit csak el tudsz képzelni, nem is értem, hogy bírtam 36 évig nélküle.

    Aztán persze egyre többször számolgatok: 38 év sok egy utolsóhoz…?

    😉

    18073425_1282112021857944_1721185573_n

    Megosztás:
    mindennapok

    Apokalipszis

    Elfogytak a szavak és már nincs erő: háború van.

    Hazugságok és blöffök, csalás, zsarolás, érzelmi tiprás és hisztéria, és ennek az egésznek már csak véget kellene vetni, de ilyen ez, mint minden szakítás:  csúnya és méltatlan.

    Megkaptuk, hogy nem szép a szobája, hogy nem jól főzök, hogy ő sokkal betegebb annál mint amit az orvosok mondanak, mi hálátlanok vagyunk, nem teljesítettünk eleget és mióta nem kell tartania magát a jó érzés és a béke kedvéért, bizony beleköt a fiúkba is a Nagyi. Gátlástalanul. Csúnyán.

    Én meg nem hagyom.

    Nem veszekszem, nem harcolok, nem utasítom rendre, csak próbálok kifarolni, kimenteni a hurrikánból a gyerekeket, próbálom kihozni őket a háborús övezetből és hagyom a csatát Medvére. Ő pedig elkeseredett és dühös, a nagyi pedig gőgös és mérhetetlenül rátarti.

    A szívem, a lelkem, a jövőm és a jelenem, a mindennapjaim és a gyermekeim jóléte azonban egy olyan csomag, ami nem eladó. Ezt nem lehet arannyal, brillel, pénzzel, milliókkal megvásárolni – a szomorúságnak és a kihasználtságnak ugyanis nincs ára. Megfizethetetlen.


    Ennek a tetejébe mindhárom fiú lebetegedett péntekre, Kolosnak szájpenésze is lett (wtf??), úgyhogy kezelni kell a mellemet és a száját is.

    A leginkább aggasztó dolog viszont Gergő emelkedő éhomi cukra, és sajnos az étkezés utáni cukorkái sem úgy mennek vissza, ahogy az jó lenne, úgyhogy a hétfői negyedéves kontrollon nemcsak Barnustól vesznek vért, hanem Gergőtől is, az eredményekkel kedden megyünk a háziorvoshoz vissza, közben folyamatos idősek otthona vadászatban vagyunk, és természetesen Barnus cukra is 20 körül van ennek a szarfos időjárásnak köszönhetően.

    Fáradt vagyok, hámlik az arcbőröm, nyúzottnak és elhasználtnak érzem magam és bármihez nyúlok, az nem igazán sikerül.

    Félek, mert Gergő cukra nem néz ki túl jól.

    Sírok, mert az ember szükségszerűen egyszerre sír és dühös, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik körülötte.

    Hányok, mert a képmutatástól és a gonoszságtól mindig hányok.

    És szédelgek a kialvatlanságtól. Nem, nem Kolos. Ez a helyzet. Nézem az édesdeden alvó kisbabát és rágom a szám szélét, hogy ne szippantson be ez a kurva nagy büdös mocsár.

    Még tartom magam. Kicsit görnyedten és hajlott háttal a csaszi meg a mindenféle után, egy kicsit kócosan, nem kicsit megtörve, de még állok.

    Megosztás:
    mindennapok

    Mindenféle

    Iszonyatos fejfájással ébredtem. Annyira fáj, hogy csillagokat látok, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem csupán az időjárás számlájára írható a dolog.

    Nagyi hisztizik, és ez rettenetesen megvisel: most kitalálta, hogy neki nem jó itt velünk, mindenhol máshol jobb lenne, többet kapna, alaposabb ellátást, nagyobb figyelmet, mint itt. Nagyobb figyelmet a külön főzésnél, a háromheti fodrásznál, a gondos orvosi ellátásnál, az éjjel-nappali rendelkezésre állásnál, a beszélgetésnél, a házhoz járatott újságnál, a megrendelt táplálékkiegészítőknél… Minden de minden jobb és szebb lenne egy otthonban vagy egy fizetett idegennel.

    Medve teljesen kiborult, én nemkülönben, úgyhogy most Nagyin a döntés, hogy megy vagy marad.

    Őszintén mondom, elfáradtam, belefáradtam, és egyáltalán nem bánnám, ha menne. Kiégtem abban, hogy semmi sem elég jó, sem elég alapos, semmi sem ELÉG. Nem jó a húsvéti sonka, nem jó a húsvéti ebéd, nem jó a fodrász, nem jó a leves, nem alapos, nem elég, nem puha, nem kemény, nem kell uborka, miért nincs uborka, csíp a vágott savanyúság, nem jó a mirelit, kézzel panírozzak, hol a kávéfőzője, miért hangoskodnak a gyerekek, miért nem mennek át a gyerekek, miért megyek el otthonról, hol van Ádám. Miért dolgozik, miért nincs itthon, nekem mi dolgom egész nap, miért nem nézem vele a tévét, menjek el újságért, rendeljek neki omega 3 bogyókat, mi ez a szar, ő ezt nem kérte fizessem ki.

    Folyamatosan változik az igény, nő az elvárás, egyre többet és többet várna el, nekem meg nincs több erőm, már messze-messze a gyerekeimtől vonom el az energiát. Magamra, Medvére már rég semmi nem jut sajnos.

    Nem tudom mi lesz, de az érzelmi zsarolásba, fenyegetésbe és játszmákba belefáradtam.

    Egy biztos: viharos hetek állnak előttünk. Blöffölt, de nagyon kiszúrt magával: most tényleg megfagyott itthon a levegő.


    Barnus 2 hónap múlva befejezi az első osztályt, Gergővel nagyon sokat kellene most foglalkozni mert nincs jól, sőt(!), gyógyulnom kellene és itt egy kisbaba, no meg a munkáim.

    Őszintén mondom, egyik sem megterhelő, egyedül a nagyi felesleges hülyesége az, ami egyszerűen… tényleg nincs jobb szó: FELESLEGES. Felesleges, káros, túlterhel, leszív.

    Sajnos több szeretet, megértés, alkalmazkodás és jó szándék van a 3,5 éves fiamban, mint a nagyiban… és ennek sajnos véget kell vetni és el kell végre döntenie, hogy mit akar. Emberekkel, emberek életével nem lehet aszerint szórakozni, hogy épp mennyi gyógyszert vesz be és milyen kedve van. Ennyi.


    Kolos viszont maga a csoda. Ő válaszkészen nevelődik, ami azt jelenti, hogy vagy a mellemen van vagy a mellkasomra kötve: egyetlen percet sem töltött még sem a bölcsőben, se a kiságyában, úgyhogy mindkettőt tárolónak használjuk – legalább nincs szanaszét a pelenka, a popsitörlő és a büfikendő. Jól érzed, nem a mi választásunk, hanem az övé. Illetve hazudok: az enyém. Választhatok, hogy rajtam elvan csendben, vagy az ágyában üvölt. Nem kérdés.

    Apropó kendő: van rugalmasunk, van egy hosszú szövött kendőnk, de most a karikások szippantanak be, legalább három kiszemelt van, egyik szebb mint a másik, ebben simán el lehet veszni sajnos… 🙂


    Simán.

    Jaj.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Húsvét

    Idén semmivel nem készültem. Na jó, összefabrikáltam egy gyereket, de nem sütöttem kalácsot, nem festettünk tojást és úgy általában: a létminimumot lőttem be célnak. Megrendeltem egy társast a kölyköknek.

    Medve azonban másképp gondolta. Serrano sonkát, retket, mangalica kolbászt vett. Glutén-, tej-és élesztőmentes kalácsot sütött. Házi majonézes kukoricát készített, behűtött egy laza rosét, repülőmodellt vett Barnabásnak és tormát reszelt.

    Túl van egy negyven napos böjtön. Nagyon igyekeztem támogatni benne: megfogadta, hogy a negyvenedik szülinapja előtt negyven napig tisztul testileg-lelkileg egyaránt, és becsülettel, egyetlen törés vagy elhajlás nélkül végigcsinálta. Le a kalappal előtte, nagyon büszkék vagyunk rá mindnyájan, tudom, hogy volt amikor nehéz volt, de meghaladta önmagát és saját bevallása szerint új emberként vág neki az újabb (minimum)  negyvennek. Sok dolgot szeretett volna lezárni, maga mögött hagyni, újrakezdeni és az elmúlt időszakban több olyan helyzet is adódott, ahol bebizonyíthatta saját magának, hogy képes rá, hogy már másképp gondolkodik, hogy meghaladta azt, amit szeretett volna levetkőzni.

    Tudatosabb édesapa, gondosabb férj és megállapodott férfi lett. Boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott és lubickol a háromgyermekes édesapa létben.

    Ezt érzem egyébként én is. Kiteljesedtünk. Valahogy megérkeztünk vagy mi. Jó most nekünk, jó így nekünk. Szükséges és nagyon időszerű volt megújulni.


    kertben

    ajándék

    Gergő

    Megosztás:
    mindennapok

    Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

    és nem is az.

    A szoptatás amilyen jól indult, olyan gyorsan változott rémálommá, és ezen az a tény sem dob sokat, hogy a hipoallergén tápszerből kivonták a tejfehérjét, “csak” laktóz van benne. A táplálékallergiásoknak szánt tápszerben csökkentett laktóztartalom van (muhahaha), de magasabb a ch tartalma. Egyelőre elég alternatív módon oldjuk meg a hozzátáplálást, de nem volt egyszerű kiokoskodni, hogy akkor mivel és hogy töltsük meg Kolos bendőjét. Érdekes, de teljesen random, hogy épp kiüríti-e a cicit vagy a pótlás kell neki. Ha pótlás kell neki, akkor is kell a mellem (ahhoz az egyszem működőhöz úgy ragaszkodik, hogy már szinte vicces).

    1

    Az alvás meglepően jól alakul, ha nem éhes, akkor alszik. Ilyen egyszerű lélek ez a fiú, semmi más nem számít neki, csak hogy kijöjjön a kaka és bemenjen a kaja. Olyan 5-6 órákat azért tudok aludni, persze nem egyhuzamban, de Barnus cukorbetegsége óta ez meg sem kottyan már.

    A gyerekek a múlt héten meg voltak őrülve. Konkrétan alig lehetett bírni velük, sokszor a sírás kerülgetett, de ahogy egyre jobban tudok mozogni, úgy van egyre nagyobb ráhatásom a dolgokra és lassanként kezdenek a napi rutinunk egyes részei visszaépülni, ami azért nagy biztonságot ad nekik. Is.

    Medve lassan úrrá lesz a pánikon, megnyugtatja, hogy vagyok, és már nem akarom minden pillanatban fejbevágni egy wokkal, amire azért az elmúlt napokban bőven volt példa: ideges, fél és félt engem, és ilyenkor ezt a lehető legszerencsétlenebb módon fejezi ki. Veszekszik, dühöng és méltatlankodik. Kurva idegesítő. 😀

    Kolos már meghaladta a születési súlyát, nagyon tetszett a drága doktornéninknek meg az egész rendelői csapatnak, én meg úgy éreztem magam, mint aki hazaért és fürdőztem abban a sok megértésben, szeretetben és segítő szándékban, amit ott mindig kapunk. Dolgozni már ugyanúgy tudok (kivéve hogy elromlott a telefonom töltője, megkapta a klasszikus ájfontöltő betegséget és nemes egyszerűséggel szétfoszlott), főzni felváltva főzünk (mikor ki éri), és készülünk a Húsvétra.

    Én pedig… jobban vagyok. Nem tudom miből van a doktornő keze, de a császár már szinte nem is téma, az utána következő műtétből is jobban vagyok – már nem fáj a pisilés, már tudok hajolni.

    A lelkem pedig… vártam, hogy azért majdcsak beüt a krach és elsiratom ezt a normál szülést, de nem. Teljesen békében vagyok azzal, ahogy döntöttem, azzal ahogy alakult, azzal, ahogy kijöttünk ebből az egészből, és mindennel együtt még mindig azt gondolom, hogy a létező legjobban és legszebben alakult minden a körülményekhez képest.

    Boldog vagyok.

    Csak fáradt 🙂

    Megosztás: