Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

April 2017

    mindennapok

    Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

    és nem is az.

    A szoptatás amilyen jól indult, olyan gyorsan változott rémálommá, és ezen az a tény sem dob sokat, hogy a hipoallergén tápszerből kivonták a tejfehérjét, “csak” laktóz van benne. A táplálékallergiásoknak szánt tápszerben csökkentett laktóztartalom van (muhahaha), de magasabb a ch tartalma. Egyelőre elég alternatív módon oldjuk meg a hozzátáplálást, de nem volt egyszerű kiokoskodni, hogy akkor mivel és hogy töltsük meg Kolos bendőjét. Érdekes, de teljesen random, hogy épp kiüríti-e a cicit vagy a pótlás kell neki. Ha pótlás kell neki, akkor is kell a mellem (ahhoz az egyszem működőhöz úgy ragaszkodik, hogy már szinte vicces).

    1

    Az alvás meglepően jól alakul, ha nem éhes, akkor alszik. Ilyen egyszerű lélek ez a fiú, semmi más nem számít neki, csak hogy kijöjjön a kaka és bemenjen a kaja. Olyan 5-6 órákat azért tudok aludni, persze nem egyhuzamban, de Barnus cukorbetegsége óta ez meg sem kottyan már.

    A gyerekek a múlt héten meg voltak őrülve. Konkrétan alig lehetett bírni velük, sokszor a sírás kerülgetett, de ahogy egyre jobban tudok mozogni, úgy van egyre nagyobb ráhatásom a dolgokra és lassanként kezdenek a napi rutinunk egyes részei visszaépülni, ami azért nagy biztonságot ad nekik. Is.

    Medve lassan úrrá lesz a pánikon, megnyugtatja, hogy vagyok, és már nem akarom minden pillanatban fejbevágni egy wokkal, amire azért az elmúlt napokban bőven volt példa: ideges, fél és félt engem, és ilyenkor ezt a lehető legszerencsétlenebb módon fejezi ki. Veszekszik, dühöng és méltatlankodik. Kurva idegesítő. 😀

    Kolos már meghaladta a születési súlyát, nagyon tetszett a drága doktornéninknek meg az egész rendelői csapatnak, én meg úgy éreztem magam, mint aki hazaért és fürdőztem abban a sok megértésben, szeretetben és segítő szándékban, amit ott mindig kapunk. Dolgozni már ugyanúgy tudok (kivéve hogy elromlott a telefonom töltője, megkapta a klasszikus ájfontöltő betegséget és nemes egyszerűséggel szétfoszlott), főzni felváltva főzünk (mikor ki éri), és készülünk a Húsvétra.

    Én pedig… jobban vagyok. Nem tudom miből van a doktornő keze, de a császár már szinte nem is téma, az utána következő műtétből is jobban vagyok – már nem fáj a pisilés, már tudok hajolni.

    A lelkem pedig… vártam, hogy azért majdcsak beüt a krach és elsiratom ezt a normál szülést, de nem. Teljesen békében vagyok azzal, ahogy döntöttem, azzal ahogy alakult, azzal, ahogy kijöttünk ebből az egészből, és mindennel együtt még mindig azt gondolom, hogy a létező legjobban és legszebben alakult minden a körülményekhez képest.

    Boldog vagyok.

    Csak fáradt 🙂

    Megosztás:
    mindennapok

    Kedves Bence!

    18:50 Egy hete ilyenkor nagyon féltem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire fájt: kést forgattak bennem, nyüszítettem és forgott velem a szoba. Akkor már hetek óta éreztem, hogy valami nem stimmel, ennyire nem fájnak a jóslófájások, ennyire nem fájhat minden pisilés még a terhesség vége fele sem, ennyire nehezen és sokszor nem indulhat útjára egyetlen kisbaba sem.

    19:00 Már nem féltem. Ez egyetlenegy dolognak volt köszönhető: belépett az ajtón Édesanyád. Bejött, átvette az irányítást, megsimogatott, beszélt hozzám, mosolygott, biztatott, nézett, hümmögött, forgatott. Rendbetette a férjemet, eligazított körülöttem mindent és… onnantól valahogy minden jobb lett. Úgy kapaszkodtam a jelenlétébe, mint egy kisgyerek, figyeltem az arcát, tudtam, hogy látni fogom, ha baj van.

    Tudod, az orvosom cserben hagyott. Nem szép sztori, egy veszélyeztetett terhes kismamát sms-ben a titkárnővel értesíttetni, hogy akkor ő most lelép, és nem lehet tudni mikor jön vissza… hát na. Nekem csak Anyád maradt. Neki sírtam. Az ő vérét szívtam. Vele osztottam meg minden félelmemet, idióta ötletemet, együtt kerestük a kiutat.

    Nem mondta, hogy nem kellek, mert problémás vagyok. Nem mondta, hogy ő sem vállal, mert neki ez kellemetlen lehet. Nem mondta, hogy oldjam meg. Egy dolog volt biztos: már nem szülésznőként, hanem anyatigrisként harcolt értünk. Dühös volt, hogy egy várandós nő ilyen helyzetbe kerül. Dühös volt, hogy egy kisbaba így indul el erre a világra. Dühös volt, hogy már én is ott álltam, hogy feladom.

    Azt hiszem, neked nem kell mondanom, milyen Jóanyád, ha dühös…

    És akkor egyszercsak lett orvos, felgyorsultak az események és egy tündéri doktornővel a szülőszobán találtuk magunkat. Én pedig végig Anyád arcát néztem: és mosolygott, de olyan, ez, mint egy régi házasság- ha minden fasza lett volna, akkor viccelődött volna és cikizett volna, hogy ne nyafogjak. Csak mosolygott, de én láttam, hogy… És akkor kimondtam, hogy vége. És béke volt bennem.

    Jött a műtőbe, rávakkantott arra aki piszkált, elrendezte a férjemet, és ott volt a fejemnél, és láttam, hogy ennek így kell lennie. És a harmadik fiam is az ő kezébe született. Mindhárom kisfiam Édesanyád kezébe született. Ha ezer gyerekem lenne, mind a kezébe születne.

    Figyelsz?

    Mind.

    Mert ő ilyen. Mert ő ízig-vérig ilyen. Mert a családom részévé nőtt, azzá vált, mert a támaszunk, a szerettünk, a véleményünk, a cinkosunk, a józan eszünk és a leghűségesebb támogatónk.

    A szülésnél egyébként szerencsénk volt: nagyon csúnya összenövések voltak bennem – valószínű a második szülésemnél történhetett valami a heggel, de ezt már nem tudjuk meg soha. Nem a méhem fájt, hanem a húgyhólyagom készült szétdurranni minden fájásnál, ugyanis a hólyag összenőtt a méhemmel, és ez az egész hozzánőtt még talán a hasfalhoz is, de amikor az intenzíven magyarázta a doktornő, már nem tudtam figyelni. A hegem szétvált, de Kolos akkor már jó kezekben volt, és hát ezért nem tudott megszületni, megindulni… és én abban a mosolyban ott láttam. Egy szemvillanásából láttam.

    Mert ismer. Mert ismerem. Mert neki hiszek, mert benne bízom és egy idő után már az orvosok is vele beszélnek, nem velem, haha, ő meg lefordítja, és igen, van pofám bármelyik orvosnak elmondani, hogy nekünk Anyád a véleményünk, úgy döntünk, ahogy majd rajta látjuk.

    És feljött, és megigazította a takarómat és megpusziltam a kezét, és folytak a könnyeim. Béke volt bennem, mert nagyon szép szülésem volt – végre teljesen jelen voltam, az első perctől az utolsóig. Elrendezett, megölelt, majd kimentek Ádámmal a kórteremből – egyébként benne is hihetetlen béke van, a létező legjobban alakultak a dolgok, szerencse és egy nagyszerű orvos is ott volt, nem lett baj, pedig lehetett volna. Nagy baj.


    Van ilyen kapcsolat. Van ilyen szeretet.

    Bence, neked ez a véredben van. A világ legnagyobb hülyesége, ha megfosztod a világot attól az egészségügyi szakembertől, aki lehetnél. Ezért veszekszik veled, ezért akarja annyira, ezért nem enged, ezért rimánkodik.

    Hát még mindig nem érted? Oké. Jöjjön a lényeg.

    Anyád univerzumának te vagy a középpontja. A Napja, a Holdja, a csillaga. A mindene. Érted él, érted veszi a levegőt, te tartod a felszínen, te vagy számára a minden. És tudja, pontosan tudja, hogy olyan lennél, mint ő. Hát akkor legyél.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    A kismillió hashtag

    közül, amit a facebook oldalon felsoroltam, kezdjük talán a legfontosabbal: öröm és boldogság.


    Egymás szemébe néztünk végre. Leírhatatlan szerelem volt első látásra, azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk, és úgy véste-égette magát a szívembe ez a kicsi ember, mintha…

    Szétváltunk de mégis egyek maradtunk.

    Kolos jó fej amúgy. Hiába nevezték el a csecsemősök Kolos a virnyákolósnak, igazán nincs vele sok baj. Éjjel egész jól tudok aludni tőle, nagyon ügyesen cicizik, csak egy egészen kicsit sárgult be és nagyon jól tűri, hogy a testvérei szekálják.

    Hétfő éjjel született, és valószínűleg a világ összes angyala-istene-varázslata vigyázott ránk az elmúlt egy hónapban, hogy így végződött a történet és így íródhatott meg az sms:

    Kolos 3530 grammal 56 centis hosszal megszületett. Maga a csoda. Baba és mama is jól vannak.

    Élnek.

    Kolos

    Megosztás: