Gyorsan felkelek, csak fogat mosok, beletúrok a hajamba, öltözködés-készülődés, vérvétel. Nagyon kora reggel van, nagyon meleg nap lesz, kanyargunk az autópálya felé.
Pont mint egy éve.
Háromszázhatvanöt nap.
És megnőttek a tobozok a fán, kamaszodott a kutya, eljött a bőrkabátos-fejkendős idő, a hideg, a cudar szél.
Olvastam, gondolkodtam.
Már nemcsak néztem, hanem meg is láttam a lehulló faleveleket. Pocsolyába ugrottam a gumicsizmával. Kimentem kopaszon az esőbe és levettem a sapkámat.
Szeretettel és szerető emberekkel vettem magam körbe – akartam, kívántam, vágytam, hogy végre öleljen körbe, hogy ne kelljen bástya, hogy ne legyenek játszmák. Akinek mennie kell, menjen. Tisztuljon a levegő, legyen hely, tér, idő.
————–
…és folytatnám még a bejegyzést, és írnék, írnék, írnék. Akaratról. Fogcsikorgatásról. Könnyekről és hatalmas kacagásról. Főnix alakú felhőről a szülinapomon.
De mennem kell.
Valahol Győrben egy nagyon kedves ismerősöm édesanyja – úgy fest- bajban van.
Mennem kell és mutatnom, hogy menjen, hogy küzdjön, hogy van előre, hogy mindig van előre. Hogy fogjuk a kezét.
Hogy itt vagyok.
Mennem kell:)
1 Comment
Dolgod van. 🙂
2014-07-15 at 18:47