Papírok, papírok, kicsit kiengedtem a kezemből a gyeplőt: nem kell értenem, értik helyettem. Megrázom magam, belenézek, bár ne tettem volna: grade 3.

Onkológia.

Sokan vannak, nagyon sokan, öblös hangú prolibácsi, baját folyton ecsetelő Samosonite táskás néni, sopánkodó valamilyen Jánosné, aki a férje leletéért jött.

Meleg van, szakad rólam a víz, sorszámot tépek, várok.

Nem akarok beszélgetni, szól a Blame it on the boogie, ettől nevetnem kell, annyira nem illik ebbe a helyzetbe. Jackson five és a mikrofonfrizkó? Haha.

Viszket a lábam, a bőröm, fekete a szék. Egyiknek sincs jelentősége. Kimegyek a kis udvarra, a bukóablakon át meglátom A PIROSat, tényleg olyan színe van, mint az Aperolnak. 

Most kéne, hogy nagy, világmegváltó gondolataim szülessenek, de nem születnek: folyamatosan a meleggel vagyok elfoglalva, illetve a millió leletem (tök felesleges) cipelésével. Leszakad a karom, a húsomba vág a táska füle. 

Blame it on the boogie. 

Nincs értelme, de mosolygok.