… mondhatnám, hogy minden olyan békés, de nem így van. Folyamatos mozgásban vagyunk – a kicsi eszik, a nagy felriad, inni kér. Helyet kér mellettem, bennem pedig nincs erő vitatkozni: átjöhet a babaszobába mellém a kanapéra. Ráfekszik a párnámra és átöleli a nyakamat, a kicsi teste ott bújik melegen a takaróm alatt… én pedig NAGYON nem akarok belegondolni, hogy meddig lehet ez így. Mosolygok, jön még egy puszi a homlokára, majd megegyezünk, hogy most már fal felé fordulás-alvás, de ekkor felsír a kicsi, én felkelek és ringatom, és felkel ő is. Simogatja, puszilgatja, majd engem is, és nem bírom tovább, folyik a könnyem, kapaszkodom beléjük és összeölelkezünk hárman. Anya azért sírsz, mert olyan boldog vagy, hogy el se fér a szívedben? Igen.

És ez így igaz.

Csörög a kulcs a zárban, hú, már megint háromnegyed egy, jön Medve, kezet mos, átöltözik, bejön a babaszobába. Puszit ad az alvó fiúknak, akiket már egy órája nézek csendben és megsimogatja a fejem. Letörli a könnyeket. Nyuszkó, te sírsz? Félsz? Igen.

És ez így igaz.