Itt is megtalálsz:
Browsing Category:

alma meg a fája

    alma meg a fája

    Gergő története – 1.

    Félelem. Talán a félelem volt a legmeghatározóbb érzés az előző terhességem során. A 28. hétig minden rendben ment, aztán kiderült, hogy az orvosom épp nem ér rá akkor, amikorra ki vagyok írva, így egy „köszönöm, viszlát, sok sikert” kíséretében elengedte a kezem. Kétségbeesetten kerestünk helyette valakit, de a kuszaság csak nőtt, és érdekes módon minden orvos „aggasztónak” és „veszélyesnek” látta a helyzetünket. Hogy miért? Nos, az egyik azért, mert a magzat elmaradt a fejlődésben, a másik azért, mert túl nagy, nem fog kiférni. A harmadik szerint így a vége felé már sanszos, hogy elhal a méhlepény (minden 12.000-ből egyszer előfordul, bizony ám!), egy dologban azonban tökéletesen egyet értettek: egy jó kis programozott császár még a szabadság/síelés/sűrű időszak előtt megmentheti a cérnaszálon függő életünket.  A gyerek ráadásul nem fordult be, és már BIZTOS, hogy nem is fog. Van ugyan lehetőség, hogy megfordítsák, de természetesen ez is ÉLETVESZÉLYES, csak puszta véletlen, hogy eddig nem halt bele senki. Sírtunk, féltünk, elfogadtuk. Barnabás egy szép februári napon 37 hét 5 napra több mint 3 kilóval megszületett.
    Évek teltek el, mire kibogoztam a szálakat, mire szembe tudtam nézni a saját ostobaságommal és hiszékenységemmel.  Mindenki biztosra vette, hogy ha lesz második kisbabánk, ő is császáros lesz.
    Én is.
    ………………………………………
    Sosem voltam elkötelezett ősanya. Nem éreztem az anyaság során „spirituális kiteljesedést” és az „ösztönös közös női tudatalattim” is csak némán hümmögött a sarokban. Szeretek anya lenni, szeretem a kisfiamat, de valahogy úgy voltam vele, hogy az anyaság feladat, ami a gyerekről szól, én pedig teszem a dolgom, kenem a kenyeret, adom a puszit és kész. Nem számítanak a szülésem körülményei, a lényeg, hogy itt vagyunk, megvagyunk, megyünk előre.
    A második két csíkos tesztnél derült ki, hogy mennyire nincs igazam.
    Elöntött a félelem, hogy megint rossz döntést hozok, hogy megint a műtőben kötünk ki, ráadásul idő előtt. Vannak anyák, akik szülnek és vannak, akik csak ott vannak, és majd lesz valami velük –én pedig erősen a kettes csoportba tartozom.
    Nem, a császár utáni természetes szülés (CSUSZ) gondolata sem volt egyértelmű számomra. Nem volt kitáblázva, hogy „Ági, ez a helyes út”, és nem éreztem mindent elsöprő vágyat a lelkemben. Olyan volt maga a gondolat, mint egy puha takaró. Mint egy varázslatos mese – erős nőkről és csodaszép babákról, szülésről és születésről. Vattaszerű, puha, mosolyra csábító monda, ami szép lassan körbevesz, majd megismered a szereplőit, megtanulod a fejezeteit, végül pedig már úgy adod tovább, mintha a Te lelkedből fakadt volna.
    Felnőttem a saját mesémhez.
    Szeretnék szülni. Így, egyszerűen, a maga minden nehézségével együtt. Szeretném megadni a testemnek és a lelkemnek a lehetőséget, hogy világra hozzanak egy kisbabát. Érezni akarom, hogy nem félek. Hogy olyan vagyok, mint Pocahontas a hegyen, aki bátran tekint a jövőbe, miközben haját lengeti a szél (csak lényegesen nagyobb kiadásban, és sajtos szendviccsel a kezében).
    Mikor ezt kimondtam magamban, olyan volt, mintha kisütött volna a nap. Simogattam az akkor 14 hetes pocakot: megcsináljuk, Drágám, ugye? Megcsináljuk Te meg én, ugye? És folytak a könnyeim. Beléptem a mesémbe.
    Megosztás:
    alma meg a fája

    Egyik kis tortája

    … ezt éppen Nagyapóék hozták, isteni finom volt, kívül marcipános, belül csokikrémes:

    ……………………………………….
    Hoztam mégegy képet, ezen épp hímez. Nem, nem hiszek a lányos és a fiús dolgokban. Úgy értem, nyilván nem öltöztetem rózsaszínbe és nem festek hercegnőket meg pillangókat a szobája falára. Nem lakkozom ki a körmét és nem engedem, hogy kipróbálja a rúzsomat – az csak a lányoknak való. 
    Barnus azonban megállíthatatlanul süt, főz, kever-kavar. Fest, alkot, ragasztgat – és hímez. Pont hímeztem, amikor kíváncsian felnézett rám, figyelte egy darabig, hogy mit csinálok, majd megkérdezte, hogy szabad-e neki is. Kerestem egy lyukacsos lapot, leültünk egymás mellé, és megmutattam neki, hogy hogyan kell (piros minta), amit ő természetesen szabadon átértelmezett (összes többi szín).
    Nem bánom. Nem bánom, ha neki örömet okoz, nem bánom, ha boldog tőle, és azt sem, hogy nem szabályosan csinálja. Ugyanis amikor Barnus hímez, akkor a tűnek markológép/fúró/kukásautó hangja van…
    Megosztás:
    alma meg a fája

    Bejött a vezércsel

    Egyszerűen csak átvittem az (eddigi) vendégszobába Barnust, és megmutattam, hogy hú, de mekkora ez a szoba és hogy hova tesszük majd Gergő ágyát. 
    Milyen jó lesz itt Gergőnek, mert elférnek majd a játékai meg a ruhái, és még tanácsot is kértem, hogy milyen színű legyen a fal.
    – De anya, Gergő kicsi lesz. Ha kicsi lesz, lehet, hogy elég neki a kicsi szoba is, nem?
    – Hát… lehet
    – Odaadnám neki az ágyamat is, csak a játékaimat meg a polcot hoznám át… és akkor lehet, hogy esetleg enyém legyen ez a szoba?
    – És akkor mi lesz a mostani szobáddal?
    – Azt megkapja Gergő. Jó kis szoba, jól lehet benne szundikálni.
    Úgy legyen, úgy legyen… most tehát “nagyfiús” szobához keresünk inspirációt…

    Megosztás: