Pontosan egy hétig rágtam a kefét, végiggondolva azt a fel-fog-ha-tat-lan helyzetet, hogy újra terhes legyek akkor, amikor (és ez nem fontossági sorrend, mégcsak a bizarrság-faktorhoz sincs köze)

– másfél éve még folyt belém a kemó
– egy éve ilyenkor még koszlott szösz volt a fejemen, nem haj
– a kisebb kölyök még nincs kettő és olyan rettenetes, mint a Pun háborúk

És mégis, egy hétig vártam, hogy mi lesz. Tudom, tudom. Manapság az ember rápisil egy pálcikára és tudja, de… most annyira sokkot kaptam, hogy egyszerűen csak kikerekedett szemmel lestem a tükörben magamat és próbáltam csitítani a reggeli hányingert.

Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha ebben a helyzetben döntenünk kellett volna. Illetve tudom, hogy igazán nem is voltunk soha döntési helyzetben – ha jön, jön.

Aztán elborított a vér, és nem kellett tovább gondolkodni.

– Tudod, Nyuszkó, ha lett volna, kislány lett volna szerintem. És természetesen szeretettel vártuk volna. És megoldottuk volna.

Semmit nem tudtam mondani.

Győzelem.

Ez a szó villant meg a fejemben. Győzelem. Győzelem, mert mintha újra elkezdett volna élni a testem. Mert a félelemnél ezerszer erősebb az életbe, az életembe vetett hit. Mert nemcsak túlélek, hanem virágba borulhatok, ragyoghatok, tündökölhetek még. Mert ezernyi élmény vár még rám.

– Látod, Nyuszkó, az Égiek a gondunkat viselik. Tudják, min mentünk keresztül, és MÉG nem küldik a babát.

Elborította a könny az arcomat. Hálás voltam a férjemért, az emberségéért, a kedvességéért, a kérdőjelmentességéért.

Győzelem, basszus.

Viktória.