hogy kedden derül ki, van-e csontáttétem. Szerintem egyébként nincs. Fájdogál a bordám már egy ideje, de ez lehet bármitől: rossz melltartó, mellműtét után egyenetlen terhelés, khömmm némi túlsúly… Nos, a csontszcintigráfián bejelzett a gép. Igen, ott, ahol a legjobban fáj.

Nem egyértelmű, nagyon nem egyértelmű, az a minimum, hogy figyelgetni kell, kontroll kell, úgyhogy kedden megpróbálom valahogy megszerezni az előző csontszcinti képét (csak az eredményt kaptam meg, az tök negatív volt), hogy össze lehessen hasonlítani, hogy ott olyan-e a bordám csak úgy, mert így nőtt ki, vagy valami (érteed…v-a-l-a-m-i) miatt megvastagodott.

Kurva élet.

No, ami igazából a nyugtató oldalra tartozik, az az, hogy nagyon szimmetrikus, hisz mindkét oldalon van, ugyanott, ugyanúgy, no meg az, hogy nagyon nem egyértelmű a képlet.

 “Nem így néz ki egy áttét, nem így néz ki egy áttét” -hajtogatta a vizsgálatot végző cuki szakasszisztens, de annyit mindig hozzátett, hogy nem egyértelmű. 

A másik, ami miatt szilárd talajt érzek a talpaim alatt (na jó, ami miatt nem érzem hipersebességűnek a futóhomokot), az az, hogy tumormarkerek csekkolva, oké. Tüdő csekkolva, oké. Cici-nyirok csekkolva, oké.

Ami a nem megnyugtató kategória, az az, hogy egyáltalán felmerült…

Úgyhogy (és itt most fanfárok, dobpergés, trombita):

————————–

A gyerekek pedig Anyunál vannak – nem lehettek tegnap a közelemben az izotóp miatt. Úgyhogy a tegnapi napot kihasználtuk, és az izotóp meg a vizsgálat közötti 3 órát a wasabiban töltöttük, ahol hülyére zabáltuk magunkat mindazzal, amit már 7 hete nem eszünk, és nagyjából újabb 2 hónapig nem is fogunk… és döbbenetes volt. 

Újra ugyanazok a tünetek. Haspuffadás, feszítés, hasfájdalom, rossz közérzet.

Mindegy, hősök voltunk, nem adtuk meg magunkat az elővigyázatosságnak, és belakmároztunk MINDEN tiltott dologból. 

Már csak miheztartás végett is.