Gergőke itthon van velem a héten, és ez csodálatos, felemelő, léleksimogató érzés.

Na jó, nem.

Fogalmazzunk úgy, hogy nem annyira idegtépő, mint amennyire gondoltam, hogy az lesz.

Változik. Talán már csak minden második órában veri magát a földhöz a hisztijében. Talán már 20 percre is leköti egy-egy játék. Könnyebb, mert mondja, mit szeretne, inni, enni, kérem, ebéd, kaka – nem pedig csak visít.

Délután kiülünk a teraszra, napozunk egy kicsit, majd uzsonnázunk, aztán újra valamivel elszórakozunk, és mielőtt teljesen összeomlanék a fáradtságtól, hazajön Medve.

Az uzsonnán egyébként osztozni szoktunk, beülünk a hintaágyba, lóbáljuk a lábunkat, és csak nézek a kis szülinap-bitorlóm szemébe, és arra gondolok, hogy ez jó. Jó. Nagyon jó.

A kedvenc uzsonnánk pedig a mangós almapüré.

Szeretjük palacsintával, házi csokis keksszel, pár szem mazsolával, egy kis eperrel, de jó magában is, nagy kanállal 🙂