Érdekesen indult ez a Karácsony. Nagy kijelentésekkel, mint nem főzök, nem megyünk, nem érdekel. Nagy válaszutakkal, mint megszokás-e a tíz év vagy szerelem, illetve hogy mit tennék, ha úgy alakulna, hogy lenne választásom. Nagy érzésekkel, nagy sírással, nagy mosolyokkal, nagy habos kávéval.

Még tegnap délután kocsiba ültünk, elmentünk a Karácsonyházba (szerintem rettenetes volt), illetve a Kastély Pálmaházába (álomszép), ahol vettünk jó pár fújt üveggömböt és persze más karácsonyi szépséget is.

Átvettük a halászlevet és a gyerekeknek a vacsorát, hazajöttünk, zenét hallgattunk, fát díszítettünk, megköszöntöttük Medvét névnapja alkalmából, majd hirtelen ma lett, Apa hozott lazacot, ami az ebédünk lett, virágot, ami az asztalt díszíti majd, és jókedvet, ami pedig annyira jellemző rá, hogy az ember nem tehet mást, mint vele mosolyog.

Kész a fa, kész az ebéd, megvan a vacsora (szilvás kacsasült lett a nem főzök idén! vége), lesz hozzá mazsolás rizs meg jóféle vörösbor. Ég a tűz a cserépkályhában, begyújtottunk a csikótűzhelybe is, lassan felteszem a forralt bort és elkezdem végiggondolni, hogy hova tettem a karácsonyi ajándékokat.

Kolos fájlalja a fülét, Barnus papírból hóembert fabrikál, Gergő alszik és szokás szerint bosszankodik valamin. Medve fenyőágat hoz a fáról – minden évben műfenyőnk van, de kölcsönzünk egy ágat valamelyik óriás fenyőfánkról- feldíszítjük, megy a régi varrógépre. Katonás rendben állnak a pontyszeletek, talán még egy bejglit is tekerünk délután, és annyira alacsonyra tettük idén a lécet és az elvárásokat, hogy sosem álltunk még ilyen jól az előkészületekkel és amúgy mindennel.

Elől a hímzett párnák, a keményített abrosz, a felpuhult szív és talán kicsit csendesedik a veszekedésben, bronchitiszben, kórházasdiban, kifakadt dobhártyában és sírós különlétben megfáradt lélek is.