Mielőtt anyává lettem volna, nem tudtam, hogy lehet így szeretni. Nem tudtam, hogy fájhat ennyire, hogy ennyire túlcsordulhat, hogy védtelen leszek vele szemben, hogy teljesen letaglóz.

Utálom és imádom, hogy ekkora szívem van, hogy ekkora szívem lett. Bármikor rám törhetnek a könnyek, bármikor beborulhat az ég, a nap minden percében aggódom, sóvárgok és vágyakozom egy pinduri törékeny kis emberke után, aki a mindenem lett. Egy csokis puszi, a meleg kis teste, mikor reggel álmosan bebújik mellém a paplan alá, egy irkafirka rajz, mindent, mindent jelentenek a számomra.

Szeretném, ha rendes, tisztességes ember válna belőle. Szeretném, ha olyan férfi lenne, mint az apukája: gondoskodó, melegszívű, családközpontú. 

Szeretném, ha senki nem fogná meg a pillangókat a lelkében. Ha mindig színesben nézné a mindennapok moziját, ha megtanulna keményen dolgozni, ha értéket teremtene és lenne nyoma a világban.

Nagyon-nagyon szeretem a fiam.

Miatta, miattuk is köszönöm, hogy nő vagyok. Hogy nekik lehetek anya és feleség. Néha ügyetlenül, néha sután, néha teljes káoszban, türelmetlenül. Anya és feleség, nekik és értük.. Remélem egyre jobb leszek mindkettőben.