hogy szinte idegen, amikor mégis sikerül bevinni. 

“Nincsenek barátaim, Anya, senki nem engedte, hogy beálljak a játékba”-mondta, és az sem vigasztal, hogy mindig arra toppanok be, hogy látszólag teljesen jól eljátszik, amikor megyek érte.

Rossz neki. Fáj neki. 

És tudom, hogy ez a fránya helyzet az oka. 

Nos, nem egészen.

Igen, az asztma… meg a kemó… és tény, hogy sosem tartottam itthon indokolatlanul. SOSEM. Ezzel együtt talán könnyebben döntöttem úgy, hogy maradjon egy-egy napot még a közelemben, mint kellett volna/lehetett volna.

Ölelni, szeretni, dédelgetni akarom, nevelni, okosítani, megélni – szinte harapni, mintha már nem lenne idő. Pont úgy, mintha már nem lenne idő.

Akarom Őt, akarom a közelségét, és elég egy dupla puffos – köhögős reggel, egy 37,4 – és már ölelem, bújunk, marad.

Nem jó.

Nem jó.

Nem állhat be a játékba.

Mert idegen.

Egy köcsög vagyok, basszus.

————-

Egyébként a mai napnak amúgy is vége lehetne már: hasmenés a két gyereknek, egy rémes paleo süti (bbbrrrrrrrrrrrrrr…rettenetes volt!), egy hiábavaló ácsorgás a doki rendelője előtt (azzal a bónusszal, hogy kiderült, hogy csak elkerültük egymást…).

————-

Nem tudok elszakadni: basszus, szegény gyerekem. Mit élhet át… 🙁