A váli pihenőnél fordultunk vissza az autópályán, mert kiderült, hogy Medve nem pakolta be a hűtőtáskát. Akkor már két óra autókázás volt mögöttünk, de ha haza kell menni, hát haza kell menni: elindultunk visszafelé. Gergő már ekkor köhécselt, éreztem én, hogy baj lesz, úgyhogy bedobtam még egy üveg Mucoprontot (kisgyerekes anyák: ugye, hogy az árvák fiolába gyűjtött könnye is összegyűlik a gyógyszeresben? Egy idő után azt veszed észre, hogy minden van otthon. Minden.)
Na szóval még egy üveg Mucopront, egy gyors megállás az auchannál, egy gyors pelenkázás, egy etetés, és utána 10 – viszonylag nyugodt- perc után Barnabás közölte az m3 bevezetőjén, hogy neki bizony szalnia kell. MOST.
De nem, inkább mégsem. De. De nem. Fehérvárig bírd ki. Jó. De nem. De. De nem.
Mindegy.
Megérkeztünk Fehérvárra, nagyi teljes harci bodorításban a titkos csomagokkal. Kurvára tudjuk, hogy
- hatlapos, amin nem sikerült a csokimáz, soha többé nem sütök ilyet, szétfolyt, nem finom, ne egyétek meg gyerekek
- pogácsa turós (szigorúan rövid u-val) és raktam belle házi tejfelt is. (a belle két l-lel)
Odaértünk, és szép csendben ünnepeltünk.
Na jó, nem.
A házigazdánk (Medve nevelőapja) pulijának ugyanis el van törve a lába. Egyébként sem egy tündér türelmes kutya, de egy három lábú, 11 éves puli az olyan, mint a székely medve – ami nem öl meg, az megerősít, kivéve a medve, mert az megöl.
Nekem egy nem kevéssé hangos négy éves kölköm van, aki fut, rohan, ugrik, vetődik, mikor mit kíván a helyzet, meg egy tipegőm, aki jelen esetben nem tipegett, hanem a hétvége további részére járóka fogságra ítéltem.
Nos, hat vak kovács nem tudott volna egy csökött rizsszemet bekalapálni a seggembe egész hétvégén: ugrásra készen álltam minden morgásnál, hogy puszta testemmel védjem meg őket. Ha megharapja az a dög bármelyik gyerekemet, agyoncsapom, de az állítólag nem jó jel, már ami a családi kapcsolatokat illeti. “Hóbortos kiskutya.” Aha.
Szóval kínban szenvedtünk és kényszerbeszélgettünk: kipakoltam a vitt kaját (“ó, nem kellett volna”, “ó, semmiség” – nagyi örül) aztán vacsoráztunk, aztán Barnabás erős paprikára harapott, Gergő üvöltött, én pedig elájultam. Közben a kutyát vissza kellett vinni az állatorvoshoz, én magamhoz tértem, Gergő üvöltött, Barnabás szája körül és nyakán piros foltok – kalciumot érdemel a mutatvány.
Gergő ekkor már fulladozott a takonyban, időről időre felhányta a turhát, ideje hát egy nyugodalmas jó éjtnek – 11-kor még mindig ébren volt mindkettő, Gergő immáron hőemelkedéssel.
Éjjel Barnabás 10 percenként ült a vécére, de csak nem, csak nem, és persze mindegyiknél közre kellett működjek, mint szarértő (bocs, szakértő. szakértő, na.) közönség.
Éjjel 3-kor egy orbitális KICSUSSZANT, ÉLJEN, ÉN VAGYOK A LEGGYORSABB PÓKEMBER-SZARÓ ordítás kíséretében kijött a produktum.
Reggel csodás ébredés, porszívós orrszívás mindkét gyereknél, reggeli (újabb erős paprika), majd óriási séta: egyetértés, hogy soha-sose többet, mert elég volt, mert nem akarjuk.
Vissza.
Ebéd, Gergő szeme piros, indulásnál kitörlöm az első zöld gennycsomót a szeméből, majd 10 perc múlva a másodikat, mire Fehérvárra érünk egyértelmű és nagyon csúnya a kötőhártya gyulladás, de sebaj, van otthon szemcsepp.
Nagyi a Balcsin hagyta a lakáskulcsát. Vissza a kocsiba, de állj, senki ne mozduljon, a Magdikánál van pótkulcs, hívjuk a Magdikát.
Magdika szállítja a kulcsot, mindjárt jön, csak két utca, kocsiba ül, ne aggódjunk. Huszonöt perc.
Gergő ordít, nem lát a gennytől, B. ügynök endibölszt játszik a telefonomon, én a hátsó ülésen a két gyerek közt fohászkodom egy pohár ásványvízért és két kupica pálinkáért a víz előtt.
M7, M0, Auchan, Gergő már nem nyitja a szemét, haza, becsepegtet-kisírja. Becsepegtet-kisírja.
Ekkor jön a mentőötlet: Ivett mesélt valami szemkrémről, felhívom, persze, mindjárt mondja a nevét, de nem is, inkább kihozzák, mindjárt itt vannak.
Gergő üvölt, Barnabás túlharsogja.
Jó kis hétvége ez, na.
