lélek
Bokeh.
Így hívják a fotósok azokat az elmosódott fényköröket, amik annyira divatosak, annyira trendik mostanában, hogy megjelennek pólókon, képeken, művészeti alkotásokon is.
Bokeh.
Lágy fény, nem is szikrázik és sok, nagyon sok van belőle.
Pont, mint az életben.
Vannak nagy fényességek, óriás robbanás, a szerelem, a megszületett, a két csík, a felvettek, a levizsgáztam, a beköltöztünk, a negatív a kontroll, de lássuk be, azért ezek ritkábban fordulnak elő. Jóval ritkábban, mint ahogy nekünk megerősítésre lenne szükségünk.
Bokeh.
A sikerült a süti. Együtt énekeltünk a kocsiban. A kedvenc számom megy a rádióban. Az odafutott a kutya és belehajtotta a fejét a tenyerembe.
Összeér a kezünk alvásnál. A legfinomabb Barnus-puszik ébresztenek.
Gergő elfintorodik, olyan savanyú a citrom.
Egy szép körömlakk.
Illatos habfürdő, egy jó film, egy érdekes formájú felhő.
Időben odaérünk valahová.
Pont van parkolóhely a bejárathoz közel.
Leárazták a kedvenc filctollamat.
Isteni a kávé a teraszon.
Egy jó mese, egy jó masszázs, egy megfizethető, aprócska fehérnemű bolt. Jé, van csinos, női trikó. Ő még félkombinénak mondja, és hát biztos tudja. Régóta, 1907(!) óta árul a családja fehérneműt.
Beérett a meggy. Finom narancslakvárt főztünk. Tihanyban újabb madárkát gyűjtünk be – csodálatos!
Bokeh.
Egy pörgős szoknya. Maga a pörgés. Avokádókrém. Egy megtalált levél. Egy szép szalag, régi fényképek.
Jó tévéműsor, egy narancsos kamillatea.
Mammmammmaa. Nyuszkó. Anyuci. Én.
Élek.
Bokeh.
Egyszerűen nem értem,
hogy az István kórház/László kórház BÁRMELYIK nővérkéje miért tudja úgy megbökni a karomat, hogy semmi bajom, és miért van az, hogy BÁRHOVA máshova megyek, úgy szúrnak meg, hogy szétdurran a vénám?
Miért?
————-
Már csak két nap és kiderül, hogy akkor most mi is a helyzet a bordáimmal.
Jaj.
Nyiforgok össze-vissza, de nyilván nem jobb tőle.
Jaj.
Na.
Inkább akkor Pinterest:
Csitult a félelem, már nem szorít annyira. Most nem érzem, most nem fullaszt, most süt a nap. Most ajándék minden perc, akkor is, ha rossz. Most csak visz a napfény, tervezek, messzire, beláthatatlanra, néha az agyam közbeszól, hogy hé, nem tudhatod, de a lelkem le is állítja.
Nem tudhatod.
Most itt vannak. Most érezheted őket, most ringathatod, nézheted a bogarakat velük, ahogy felfutnak a fára. Most kakaós süti és egy újabb vicces mondat, most láthatod, hogy egyszerre már 8 lépés megy huppanás nélkül.
Most van éjjel.
Horkol, kávét főz reggel, betakargat a délutáni szundikálásnál.
Most érik a meggy.
Most egy kicsit kacsint rám a világ.
Most elcsitult a félelem.
Nem jobb.
Pedig próbáltuk hipnózissal is, és a létező legmegdöbbentőbb dolog felé irányított a tudatalattim? én magam? a hipnózismanó? mittudomén.
Mi a megoldás? Mi az, ami lehetővé teszi, hogy itt maradjak, felneveljem a gyerekeimet és utána még boldogan éljen nagyon sokáig?
Gimnáziumi tesióra villant be. Zöld póló. A régi Puma edzőcipőm. A gimi udvara, 100 m-es síkfutás.
Elhessegettem.
Majd általános iskola. Parkkör. Nyüzsgő gyerekek, köztük én. Futunk. Süti az arcunkat a nap, zöld minden.
Megint blokk.
Majd otthon, a coop felé vezető úton találom magam, a nagy réten, és egy kurva ronda kerti törpe közeledik. Nem ellenséges, csak leszarja, hogy mi van velem. Kérdezem, hogy mit tegyek, de hátat fordít. Távolodik. Kiabálok, hogy várjon, nagyon fontos.
Fuss. Ennyit mond.
—————
Lehet, hogy indirekt módon arra utal ez az egész, hogy fussak?
Utálok futni. A gondolatától is rosszul vagyok. Csoportosan még jobban utálok futni, utálom, hogy nem bírom, hogy nyígok, hogy nyöszörgök, mint egy hülyegyerek kábé az utca végénél.
Nem akarok futni.
Fusson a f@szom.
és mégis, mégis… megkérdeztem. Választ kaptam. Hülye lennék nem megpróbálni.
Jaj.
Hogy kezdjem???