Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)
Hogy bírja a férjed?
Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.
Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg
- nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
- óbégatnék, mint a fába szorult féreg
Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.
Milyen egy kemoterápiás kezelés?
Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam.
Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.
Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.
Dühös voltál, amikor kiderült?
Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.
Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)
Na most jönnének a panel válaszok, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek”, “mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor – hahahahaha”, “sajnos benne van a pakliban”. Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.
Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:
És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úrkomoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halkszóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnapdélután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek aRákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdettderengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynekmindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:
kurvára remélem, hogy nem!!!
No Comments