Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

augusztus 2015

    Egyéb

    Krakkóban ott maradt a szívünk

    … úgyhogy vissza kell mennünk érte.

    Mondhatnám, hogy csodálatos, harmóniában lebegő, szeretetteljes napokat éltünk meg, de nem így volt. Óriási igazság az, hogy mindenhol csak azt találod meg, ami benned van, amit magaddal viszel, és ez nem volt másképp velünk sem.  Vittük a kialvatlan éjszakákat, a késői lefekvéseket, a türelmetlen estéket és reggeleket és persze a zsörtölődést, a meg nem értést és a de-te-pedig-akkor-miért?-et.

    Teljesen tudatosan göngyölítettük fel a szálakat, érdekes módon a nagy beszélgetésre elég illusztris helyen került sor: a Waweli székesegyház oltára előtt ültünk másfél órát, és kézenfogva susmorogtunk – igazán senkinek nem fájt a dolog, közben turisták hada kattintgatott körülöttünk rövidnadrágban, pántos trikóban… nem is értem, hogy engedik be őket ilyen szerkóban.
    Na mindegy.

    Szóval megbeszéltük, majd elmondtunk a házasságunkért egy imát, én megpróbálom ügyesebben érvényesíteni az érdekeimet, Medve pedig több teret ad majd nekem a döntésekhez, a döntésekben. Ez ugyanis házasságunk rákfenéje, de talán ez nem olyan, amit ne tudnánk megoldani, hisz mindketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy jó legyen.

    Ő kos, én rák vagyok. Tűz és víz. Erő és hátrálás. Kirobbanó energia és várjunk-még-gondoljuk-át.
    Napi szinten történik hasonló párbeszéd:

    – Na akkor megállunk valahol enni, Nyuszkó.
    – Oké. Ha éhes vagy…
    – Miért, te nem vagy éhes? Álljunk meg később? Mondjuk én igen…
    – Akkor üljünk be.
    – Ide jó? Azt írja, van gluténmentes menü.
    – Jó, de szemben, az az aranyos kacsás?
    – Én már nagyon éhes vagyok, szóval…
    – Na mindegy, itt tuti van gluténmentes, a tripadvisor is írja, szóval…
    Leülünk.
    – Na akkor mit eszel, Nyuszkó?
    – Nem tudom még, nézem az étlapot.
    Medve leadja a rendelést.
    – Egy három decis frissen préselt citruslevet kérek, egy deci chenin blanc-t és egy gluténmentes krumpli/csirke supreme/olajos saláta/grillezett cukkini tálat a hölgynek, nekem pedig, nos, legyen nekem is ugyanez.

    – Medve, én…
    – Mindjárt itt az ebéd, szívem.
    – … nem vagyok éhes.
    – Nebassz, most adtam le a rendelést.
    – Igen, de te voltál éhes.
    – De te is mondtad, hogy üljünk be, én pedig annyira jót akartam…
    – … hogy nem hagytad végigolvasni azt a nyomorult menüt? Szerinted látássérült, súlyos értelmi fogyatékos, önmagáról gondoskodni nem tudó egyén vagyok?
    – Ne hisztizz, Nyuszifül, nem történt más, mint megrendeltem mindent az étlapról, amit ehetünk. Úgy, ahogy ehetjük. Azzal a borral, amit tudom, hogy szeretsz. Csak gondoskodásból, de akkor… Legyen kedves, a Hölgy módosítaná a rendelését.
    – De most miért kell idehívni a pincért?
    – Mert nem jó az, amit rendeltem.
    – De, jó, csak elméleti síkon, legközelebb engedd már, hogy átnézzem, mit is akarok!
    – De csak gondoskodni szerettem volna, neked meg semmi se jó. Én elméleti síkon nem tudok enni. Gyakorlati síkon tudok enni. Beleteszem az ételt a számba, villával vagy kanállal. Jót akartam.
    – De, nagyon figyelmes vagy, tök szuper, csak néha engedd, hogy hibázzak, ne félts, ne óvj annyira.
    – Miért szar kaját akarsz pancsolt borral? Ezt akarod? Rakjalak ki rideg állattartásba Krakkó főterére pénz nélkül? Mit akarsz, Bébi?
    – Nem, csak…
    – Mi csak??
    – Nincsen csak, hagyjuk.
    – Hagyjuk… miért nem mondod meg, hogy mit akarsz?
    – Elmondanám, bazzze, ha hagynál öt percet gondolkodni.
    – De mit kell öt percen gondolkodni egy csirke supreme-en?
    – Nem azon kell, hanem a tér kell. Levegő.
    – Menjünk ki a kerthelyiségbe? Kapcsoltassak légkondit?
    – Ó, bazdmeg, Medve… ez átvitt értelemben tér meg levegő.
    – Most akkor ne menjünk ki? Nem értelek.
    – Én meg nem értem, hogy mit nem értesz.

    És akkor kussban eszünk, aztán valamelyikünk elröhögi magát és az étteremből már ölelkezve lépünk ki. De nagy feladatunk, hogy megtanuljuk megspórolni magunknak azt a húsz perc baszakodást.

    Megosztás:
    Egyéb

    Sűrű

    Sűrű az életünk mostanában mint mindig.
    Apósom felesége kórházba került, ez nagyban befolyásolta az egész további menetet, úgyhogy most csak kapkodunk és próbáljuk utolérni magunkat.
    Ma vásárolnom kell, elfogyott Gergő rizsteje, márpedig amióta abban is szigorítottunk, hogy nem kap darát sem, azóta teljesen elmúlt belőle minden szörcsögés/váladék/köhögés. Van ennek a mondatnak értelme? Nem sok,de nem javítom át, lusta vagyok.
    Szuper dolgokat találtam a Müllerben, egytől egyig nekünk való cucc és nagyon jó áron! Kipróbáltuk, nem lett bajunk, szóval tényleg jók az összetevők és szélesítik a palettát, ami azért nagy öröm. Érdekes lehet valakinek? Írjak róluk? 
    Gergő pelenka elhagyós korszakban van, Barnus pedig velünk együtt izgul:szombatra behívtak bennünket a waldorf óvodába beszélgetésre. Ha felveszik, szuper, mert azzal a társasággal megy iskolába is, ha nem, akkor meg nyer még egy évet a mostani óvónénivel, aki viszont ultra rákenroll, úgyhogy bárhogy jól jár a gyerek.
    Csomagolunk Krakkóba, alig várom/várjuk már ezt az utazást, úgyhogy szorgalmasan helyet kell csinálnom a fényképező memóriakártyáján, mert nagyon úgy érzem, hogy sok kép készül majd 😉
    Próbálok gluténmentes éttermet találni Krakkóban, nem egyszerű, nagyon nem egyszerű, mert tejet sem ehetünk (és még egy csomó mindent, hajaj!) de majdcsak lesz valami, ha más nem, hát… hideget eszünk. Áldom az eszem, hogy hétköznap megyünk, így valamivel (talán) kisebb lesz a tömeg 🙂
    A szeptember is bonyolódik, ugyanis úgy fest, hogy Barnuska felvonul a füredi reformkori sétán, de a séta egybeesik az Everness Indián Nyárral, úgyhogy most sakkozunk, hogy ki -milyen programra-hogyan-hány gyerekkel ér oda.
    Most, hogy ilyen nagy szálláskeresésben vagyok, szívesen fogadnék tippeket: van tuti tippetek téli hónapokra erdei rönkházra? Még azt is megkockáztatom, hogy Karácsonyra?…?
    Megosztás:
    Egyéb

    Végül minden jóra fordul

    Drazsé hazajött. Nem tudjuk, hogy merre kujtorgott, hol bóklászott, de rettenetesen megrémülve és nagyon kimerülve jött haza. 
    Elképesztő volt a boldogság, össze-vissza ölelgettük, nagyon boldogok vagyunk, hogy visszatalált hozzánk. 
    —————-
    Így-úgy, de elkészült a nyaraló, idén már nem lesz több változás. A fiúk szobájáig el sem jutottunk, csak betettük a két ágyat és kész: ott betont kell felverni, vízzáró réteget letenni, padlót letenni, szóval idén esélytelen. Jövő tavasszal vágunk bele a fürdőszoba kialakításába, mert jó lenne, ha a mi szintünkön is lehetne zuhanyozni, és a mosógép-mosogatógép beépítése is jövőre marad.
    —————–
    Beköltöztünk. Nem mondom, hogy fájdalom- és konfliktusmentes volt, mert a “miért veszitek le azt a képet” és a “miért nem jó az a kés/evőeszköz/fritőzfogantyú/százas égő”, de lassan mindenki beletanul, beleszokik az új hétköznapokba. 
    Jól érezzük magunkat és végre pihenünk. 
    A terület nagy, viszonylag kényelmesen elférünk, van internet (tudok dolgozni, van nettévé, rajzfilm, filmek) és bár a kert harmada a miénknek, azért 700 négyzetméter, szóval nagy. Van szalonnasütő hely, egy hatalmas cseresznyefa (már van rajta hinta ;)) és egy mézédes almát termő almafa. Óriási fügebokrunk is van, de azt mi nem ehetünk, szóval ez igazán Medve nagymamájának és nagynénjének, illetve anyukámnak kedvez: mindhárman imádják a fügét és a fügelekvárt.
    Medve mindig azt mondta, hogy ő félig itt nőtt fel, és valószínű így lesznek ezzel a fiúk is. Füred csodálatos.
    Tartalmas, értékes, gazdag és szívet melengető városka. Barnabással elmentünk a Városi Múzeumba (tök jó volt, szuper a kiállítás!) és felültünk a Füredről szuper kis körképet adó kisvonatra – meglepően sok információval, frappáns, kerek, egész történettel, szóval nagyon megérte. Örültem, hogy egy csomó épületről már tudta, hogy mi az, hogy mi következik, hogy itt megyünk át fagyizni és hogy arra szokott apa bort venni :D, meg a Kiserdő, ahol bringázunk.

    Tegnap Tihanyba mentünk strandolni, gyönyörű volt, tényleg az ember el sem hiszi, hogy van olyan kicsi öböl, ahonnan látszik Füred, égszínkék a víz, odasüt délután a  Nap, és egy harsogóan zöld dombra nézel, aminek a tetején ott van az Apátság. Nincs üvöltő rádió, a pázsitot mintha kisollóval vágták volna…
    Megosztás:
    Egyéb

    Salföld major – na ide soha többet!

    A hely meseszép.
    Csodálatos maga a falu, egyszerűen el sem hiszi az ember, hogy mennyire de MENNYIRE gyönyörű tud lenni a Káli medence.

    Kiszálltunk, bementünk a majorba és tátva maradt a szánk: rendezett, igényes, és egyből egy szuper játszótér fogadja a belépőt, úgyhogy Barnabásra már csak a pelenkázó táskából tudtam Gergő egy régi, babakori sapkáját ráadni, és már rohant is:

    Szikrázó napfény, istállószag (valamiért engem ez itt egyáltalán nem zavart, sőt!), és hát a kilátás… pazar!

    Azon mondjuk nagyon mosolyogtam, hogy a kiállított állatok között volt komondor is… azon már kevésbé, amikor megláttam, hogy mekkora helyre vannak bezárva a kutyák, ráadásul alig-alig találnak maguknak árnyékot a házuk mellett a rekkenő hőségben.

    Megnéztük a gyógynövénykertet is, itt leginkább azt figyeltem, hogy hogy érdemes kialakítani, és persze lefotóztam azt a növényt, ami nélkül számomra nem élet az élet és nem nyár a nyár: hölgyeim és uraim, számomra a kedvenc még mindig a kapor. Nem is értem, hogy hogy nem jutott még eszembe, hogy azon az 1800 négyzetméteren elférne pár szál otthon… #hülyenyúl.

    Gergő elszabadult a kocsiból, és -bár homályos a kép- muszáj megosztanom: ilyen felszabadultan szaladgáltak. Azt hiszem mostanra megszerették egymást:

    Nem, ez nekik nagyon nem ment könnyen. Ők nem jó testvérek a kezdetektől fogva, nekik idő kellett, tér és lehetőség, hogy összeszokjanak. Két év kellett hozzá, talán-talán most már jól vannak.

    Anyu befizette Barnabást egy tíz perces pónilovaglásra, én pedig lőttem még néhány képet, amíg vártunk. És vártunk, és vártunk és vártunk.

    Ott kezdődött a dolog, hogy a póni nem akart elindulni. Idegesen rángatta a fejét jobbra-balra, és az állandó feszültség, ami az istálló előtt volt szintén nagyon zavaró volt. “Nem tudom, hova ment az a csaj, azt se tudom hogy hívják, tegnap láttam először és most idebaszott nekem még két lovat, hogy vigyázzak négy lóra, el se fér a négy kantár a kezemben, bazdmeg”, mondta az egyik ott dolgozó kislány. És valóban: fáradt, agyonhajszolt lovak a tűző napon, idegesen toporogva a majos látogatói között (zömében kisgyerekes családok!!) minimális biztonsági rendezkedések nélkül.
    Az istállóba csak saját felelősségre lehet bemenni – oké, köszi, de ha egyszerre 7-8 ló kinn van a gyerekek között? És nem markos, hozzáértő lovászfiúkkal/lányokkal, hanem olyan kis-lá-nyok-kal, akinél a saccolt átlagéletkor olyan 15-16 év, és aki minket vezetett, az saját elmesélése szerint másfél éve ült először lovon…?

    Barnabás kicsi pónija tehát nem akart elindulni. “Vakard meg a seggét, de ma nincs jó napja” ennyi utasítást kapott a mi “lovászunk” egy másik ötvenkilós, 160 centis “munkaerőtől”.

    Barnabás persze visított a gyönyörtől, én pedig mentem mellette, ugyanis nem sikerült megfelelően rögzíteni a nyerget, így a gyerek folyamatosan dőlt le a póniról, állandóan meg kellett állni igazgatni – úgy négyszer, abban a tíz percben. Arról nem beszélek, hogy mikor megkérdeztem, hogy mégis mibe kapaszkodjon a gyerek, azt mondta a kislány, hogy hát nem tudja, dugja be a kezét a nyereg alá – szerinte, de ne nagyon nyúljon a póni nyakához, mert azt nem szereti és haraphat.

    Ezzel a lendülettel Barnus alatt elkezdett fordulni a nyereg és a gyerek már majdnem ledőlt a lóról, amikor az egyik “kollegina” odavetette, hogy “de figyejjé oda, mer le fog esni a gyerek a lóró”, de a másik, épp az ájfonját nyomogató kishölgy sem jött oda segíteni, ketten próbáltuk arra a kurva pónira visszaszuszakolni a gyereket. A kicsi pacinak ez volt a vég, és úgy döntött, ledobja Barnabást (ez nem jött neki össze) vagy ha azt  nem, akkor ízzé-porrá tiporja minkét lábfejemet (ez összejött neki). “Hát, tudtuk, hogy nincs jó napja” vetette oda a kislány cérnahangon, én pedig öreg vagyok és édesanya, úgyhogy nem vertem pofán, mert tulajdonképpen egy 14-15 éves forma megszeppent gyerekről beszélünk, aki majdnem sírt.
    Barneszt leszedtem, visszabotorkáltam az istálló elé, ahova épp bejött valami lovaglócsoport, és egy angol úriember háborgott, hogy hát hogyhogy nem kell lenyergelni (nem tudom így kell-e mondani, Zsófi, Éva és minden más lovas ismerősöm, ne röhögjetek) a lovat, mikor másfél órát dolgozott, negyven fok van és remeg a lába annyira fáradt.

    … és újból 8, hullafáradt, ideges ló toporgott a 2-3-4-5-6-7 éves kisvendégek között, 2-3 15 éves kislányra bízva, akik riadtabbak, feszültebbek és bizonytalanabbak voltak, mint mi. És nem, a lovat nem kell leszerszámozni (ezt már gugliztam, de lehet ez sem jó), mert folyamatosan indul, most is pár perc múlvára be van írva valaki egy újabb lovastúrára, és persze a mi kis pónink hátán is ült már a következő kisfiú.
    A póni terpeszben állt, nem indult, az anyuka egyre kevésbé mosolygott, a felvezető kislány majdnem sírt, és persze megint csak annyi választ kapott, hogy elindul az, csak vezesd…

    Szó szerint menekültem ekkora káosz és felelőtlenség láttán.

    Csoda, tényleg csoda, hogy még nem történt tragédia.

    Megosztás:
    Egyéb

    Drazsé elment

    Pontosan emlékszem, ahogy összevillant a szemünk, de nem gondoltam volna, hogy mire hazaérünk, már sehol nem találjuk.

    Hogy miért ment el, egyszerűen elképzelni nem tudom.

    Ismerem őt és tudom, hogy ha még él, akkor

    1., nagyon fél
    2., borzasztóan tájékozódik (de tényleg, anno a háztömb körül is eltéved)
    3., tuti talált valakit, akitől élelmet tarhál.

    Ez volt a “ha még él” verzió.

    Így is megszakad a szívem, a másik változatba bele se merek gondolni.

    Drazsé, baszki, gyere haza. Nagyon várunk. Gyere haza, hallod, mert a frászt hozod ránk. Tíz és fél közös év után nem mehetsz így el, na. Gyere haza. Gyere haza, mit bánom én, ha pofátlan vagy és hóbortos… nem érdekel, hogy befingasz a szobába és hogy tüsszögsz a réten a pollentől… gyere, gyere, mert rettenetesen kétségbe vagyunk esve.

    Drazsé, hallod…?

    Megosztás:
    Egyéb

    Minden bizonnyal ez volt életem legkifacsartabb nyaralása.

    Hamarosan vége. Egyik szemem sír, mert hát v.é.g.e., a másik nevet sírva röhög, mert összesen kétszer tudtunk eddig fürödni: vagy takarítottunk vagy esett az eső.

    Azért voltak csodás, tényleg csodás pillanatok is: Tihanyban például szuperül éreztük magunkat és a Nagyvázsonyi Vár is igazán szuper program volt.
    Barnuskának legjobban Süsü tetszett, de voltunk lovagi tornán is, apróddá is választották és vívott is a küzdőtéren:) Na mutatom:

    …szóval először ugye Süsüvel. Barnesz már itt extázisban volt.

    Kipróbálta, hogy kellett ágyút tölteni:

    Festett és gyöngyöt fűzött szíve hölgyének, azaz nekem (mit szépítsem, ez volt a legjobb az egészben.)

     A lovagi tornán apródként szerepelhetett (egyébként tök jó volt, majd még mutatok képeket):

     Sólyom ült a karján (egyébként akárhány rendezvényre megyünk, a solymászokat mindig támogatjuk. Egyrészt adunk nekik némi pénzt, másrészt hamar elhozzuk onnan a gyereket.)

    Nemcsak Süsüvel, hanem Süsüként is nagyon vidám:

     Édesapjával és kistestvérével, no meg a folyton fotózó anyukájával bejárta a vár minden zegét-zugát a kápolnától a tömlöcig, a vártoronytól a kőtárig, az istállótól a rondelláig.

    Apropó, kistestvér. Hm. Nos, nála azért mérsékelten indult útjára a gyönyör. Mondhatom, hogy nem szállt fel a mókavonatra /nem aludt vicckuckóban /nem nyalt humorgömböt / nem csapott a lovak közé ami a fergeteges mókát-kacagást illeti.

    Konkrétan egész nap olyan fejet vágott, mint aki szart szagol.

    Megosztás: