Remek.
Most még az időjárás is alápakol a hangulatomnak – pont olyan sírós-szomorú idő van, mint ahogy én érzem magam jó pár napja.
Frankfurti levest főztem (majdnem mindent meg kellett változtatnom benne :D), aztán festettem. Dolgoztam, dolgoztam, meséltem. Rajzoltam, meséltem, most pedig egy gyapjú takaró alatt kucorgok és összeírom, milyen hangoskönyveket szeretnénk.
Könyveket pakolászok – a pincéből fel, a polcokon rendszerezve, a nagyon régieket a vitrinbe hogy ne sérüljenek, az érdekteleneket pedig egy dobozba és mennek a papírgyűjtésre.
Apa elvitte a Lucznik és a Naumann varrógépet is, úgyhogy Apát ismerve két csodaszép, nagyon jól működő varrógépem lesz nemsokára.
És nyafogok. Nincs kedvem seriffeset játszani, így a lábfejemre dobják a lasszót. Nyihogok,én vagyok a vad kancaparipa Barnabás szerint. Mosolygok.
Kimegyek sírni a konyhába.
Csörög a telefonom, lebeszélem, rendben, oké, az megy majd a főoldalra és igen, majd küldöm. Egy hét. Oké.
Kancaparipa helyett most ártéri vidék vagyok a legókamionnak. majd alagút lesz a felhúzott lábam, én pedig pihegek csendben.
El lehet fáradni a bánatban.
Nem tudom, honnan jut eszembe a diósajt – ki kéne próbálni, és bár rengeteg receptet találok, mindegyikben van olyan összetevő, ami mi nem ehetünk.
Hopp, megint sírok – Nagyi isteni Kossuth kiflit tudott.
Pedig már csak három hónap Karácsonyig. Nekem pedig már nincsenek nagyszüleim.
4 hozzászólás
Istenem:-(((Sok erőt!!!
2015-09-25 at 17:06Kitartast!
2015-09-25 at 19:31Kitartast!
2015-09-25 at 19:31Kitartast!
2015-09-25 at 19:31