Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

március 2017

    mindennapok

    Már

    Már jöhetsz.

    Már csodaszép a kert, ibolya van mindenhol, pompázik az aranyeső, hamarosan bújnak a tulipánok is.

    Már kisírta magát Gergő, kifájta magát Barnabás, már az ajándékodat csomagolják: talán egy szívószálat és egy fakockát kapsz Gergőtől, Barnesz meg rajzolt valamit.

    Apa rendbejött: egyenesbe tette az életét, már ringatna, már dörmögve énekelne, már dünnyögve dögönyözne.

    Már medvehagymás-retkes salátát eszünk, hamarosan Húsvét, beragyog a hasamra a Nap, már egyre nagyobb a zsongás a piacon is.

    Gyere, mert élnénk tovább: jönnek az otthontanulós találkozók, egy klassz lovastábor is kinéz a tesóidnak. Piknikezhetnénk a kertben, nyílik majd a bodza, van egy Misi nevű kiscsávó, akivel óriási haverok lehetnétek… szóval klassz lenne, ha kilépnél ebbe a világba…

    Már semmi nem számít, csak te meg én, és ígérem, ügyes leszek, ügyesek leszünk együtt. A kör bezárult e a szálakat elvarrtuk, Édesapáddal egymást ringatva kisírtuk magunkat, és már csak várunk.

    Négyen a nagy ágyban, a nyúlfészekben Rólad beszélgettünk, Téged hívtunk és Veled álmodtunk.

    0eaa790af16fbe290799371d13922d53

    Megosztás:
    mindennapok

    Élet a várakozáson túl

    Rengeteg kérdést felvet bennem ez az elhúzódó, idegőrlő várakozás, pláne úgy, hogy most újraszámolták a terminusomat és visszadátumoztak…

    Olyan helyekről kaptam segítséget és emberséget, ahol végképp nem számítottam rá, azoktól pedig, akik híresen emberségesek és természetesség pártiak, olyan elfordulást, közönyt, nyegleséget és elhanyagolást, ami súrolja a veszélyeztetés fogalmát.

    Érdekes, hogy olyan kórházban, ahol a bejön-vágják-viszik elv mentén mennek a mindennapok – pláne ügyeletben, az orvos halk szavú, kiemeli a hüvelyi szülés lehetőségét és biztat, terel, szinte a szemével űz el onnan.

    Három év pszichoterápia után még mindig tud újat mutatni a lelkem, még mindig vannak elvarratlan szálaim, még mindig van min dolgozni.

    Érdekes életet élünk.

    Egyrészt kimerevítve áll minden körülöttünk, mint valami filmben, másrészt telnek-múlnak a napok: a gyerekek felkelnek, új mesét hallgatnak, ebédelünk, dolgozom, zajlik az élet a barátainknál is, megy a mosógép, akciós a cukkini a lidl-ben.

    A téli ruhákat elpakoltuk, itt a csalóka tavasz, hamarosan Medve 40 éves lesz, kinyílt a kertben az aranyeső, már a nagy teraszra is teregettünk. Megszereztem két olyan könyvet, amit nagyon rég szerettem volna, de eddig vagy épp nem lehetett kapni, vagy nem jött épp szembe és elmaradt.

    Haladunk a tanulással (most a mértékegységek vannak soron), rengeteg agavés tormát eszünk (kezdődik a szezon), megnéztük a Szépség és a Szörnyet, várjuk a Hupikék törpikéket és rengeteg grapefruit levet iszom.

    Ha minden igaz, csodálatos gyermekágyi segítőt találtunk, szívből várom már akár hétfőn, hogy jöjjön, minden bizonnyal óriási könnyebbség lesz, hogy itt lesz.

    Mindent összevetve vannak jó napok és vannak olyan napok, hogy sem ülni, sem állni, sem semmit nem tudok már – ahhoz képest, hogy mindenki durva koraszülésre készült és a 34. hét már sikersztori számba ment, még mindig húzom és még mindig egyben vagyok.

    Pedig már nagyon babáznék 🙂

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Gyötrelmes időutazás ez a hét

    gyakorlatilag mindennel szembesülnöm kell, ami az elmúlt 36 évben megtörtént, helyzet volt, gyengített, rosszul döntöttem.

    Olyan, mintha folyamatosan újabb és újabb moziterembe kellene átülnöm, és csak olyan filmeket vetítenének, amiket egyszer már láttam és sírva jöttem ki róluk.

    Cserben hagytak.

    Az orvosom szombaton elutazott egyetlen szó nélkül, egy -mint később kiderült- régóta tervezett útra. Sok kismamát el sem vállalt, sőt, tőlem kérdezte mindenki hitetlenkedve hogy “hát akkor mégis lesz?” én pedig bólogattam: szólt volna. Annyi mindent átéltünk együtt, szólt volna. Nem mosolygott volna nyugodtan a szemembe, ha tudja, hogy 38+0-nál lelép. Pont a sűrűjében… Igaz, amikor 33-34-nél nála voltam, rebesgette, hogy ebből koraszülés várható, de hiába, Kolos nem alkalmazkodott az utazásához.

    Kapkodtam.

    Melyik kórház legyen? Melyik orvos legyen? Hol van az a hely, ahol nem vágnak fel AZONNAL, és el tudom magyarázni, hogy ez nem császár után hüvelyi szülés, hanem tulajdonképpen hüvelyi után hüvelyi szülés, csak közben kemoterápiát kaptam.

    Miért nem szólt időben, hogy keressek másik orvost? Miért?

    Megoldást kerestünk és a legvadabb dolgok is eszembe jutottak. Elveszettnek éreztem magam.

    Nem tartozom sehova.

    Hazudnak.

    Erőszakosan terelnek egy irányba.

    Megkérdőjelezik a szülői kompetenciámat. “Jól van, magadnak keresed a bajt.” – mert nem tudok másfél óra múlva megjelenni Budapesten, a két gyerekemmel, bkv-val egy másik orvos magánrendelésén.

    Fenyegetnek. – és ha oxigénhiányos a baba? Hirtelen mindenkinek eszébe jut, hogy járok-e ctg-re. Eddig senki nem kérdezte.

    Erősnek kell lenni. Fizikai fájdalmak. Döntésképtelenség.


    Dirr, a pofámba, töményen, kegyetlenül, felnagyítva és eltúlozva, ez azonban az a mértékű dráma, amivel kisbaba nélkül is nehezen birkózom meg, hát még Kolossal a hasamban…

    Lelketlen, kegyetlen dolog így várni egy kis életet és egyáltalán nem csodálkozom, hogy Kolos még nem bújt ki. Talán lehetne körülöttem öt perc csend. Egy kicsi nyugalom.

    Már nem tudok sétálni. Nem tudok vezetni. Nem tudok elszaladni, nagyon sétálni, hátat fordítani.

    Belülről kell megoldanom, szembe kell néznem ezzel az egésszel és -hahahaha- így a 40. hét elején annyira szorít a határidő, hogy meg kell küzdenem az összes démonommal.

    Sikerülnie kell. Születnünk kell. Kolosnak megszületni, nekem meg főnixként újjá… Jut eszembe – gyönyörű ez a tetoválás, nem?

    ec1824ffd539be4cac0180e13aa4002b

    Megosztás:
    mindennapok

    Minden megváltozott

    Sajnos rossz hírt kaptam szombat este: az orvosom elutazott és így nagy valószínűséggel nem lesz jelen a szülésemnél. Így az én imádott szülésznőm is csak dúlaként lehet jelen velem bármely más orvos esetén, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj.

    A dolog kísértetiesen hasonlít arra, amit Barnussal éltünk át. Két napja ezen gondolkodunk, és mivel kvázi sehol nem vár minket senki, úgy döntöttünk, hogy ha eljön az idő, akkor legalább közel legyen az a kórház, mert így is úgy is az ügyeletesnél szülünk. Aztán lehet, hogy mégiscsak az eredeti kórházba megyünk, hogy legalább a csecsemősök ismerősök legyenek.

    Nem így terveztem, nem ezt vártuk, de valamiért ennek mégis így kellett lennie: sok sírás és nagy kétségbeesés után végre béke van bennem és elfogadtam, hogy minden megváltozott. A fájások jönnek, erősödnek majd leállnak, néha már egészen erősek, olyannyira, hogy többször összekészültem, hogy menni kell, de aztán mire kiértem a kocsihoz elmúlt és ott maradtunk hoppon. Már meg sem lepődöm, egyszer majdcsak elpattan az a burok, egyszer majdcsak kibújik az a kisfiú.

    Már nem kavarognak bennem sem kérdések, sem indulat: nem kerestem ezt az egészet, hanem megtalált, én pedig állok elébe. Mást úgysem tehetek, legalább közel leszünk és ez azért ad valamiféle biztonságot:

    1a15af365fc0ded736810c86f1f09e97

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Mindennel végeztem

    A fészekrakó ösztön több mint valószínű. hogy annak a tizensok pár cipőnek és egyéb mindenfélének a megvásárlásában merült ki, amit az elmúlt napokban intéztem: jön cipő nekem, a fiúknak, vettem melltartóba jégpárnát, egy pihenőszéket (Gergőben nem bízom, na. Jobb az, ha nem csak úgy leteszem a gyereket a matracra vagy a játszószőnyegre.)

    Tegnap este egy olyan, elsőre megoldhatatlannak tűnő helyzettel is szembesültünk, amit mára ugyan sikerült kiheverni, de megértettem, hogy miért így alakult, miért ezen az úton kell járnunk és fura mód meg is könnyebbültem – ennél rosszabb ugyanis nem jöhetett. Majd a szülés után elmesélem, addig már nem szeretnék ezzel foglalkozni.

    Össze-vissza zabálok az elmúlt napokban: az esti vizesedéssel együtt összesen 7,6,a reggeli nettó mérésnél 6 kiló többlettel zárom ezt a várandósságot. Most már teljesen out of control minden – nyilván a mi kereteinken belül, de pl. a húst egyáltalán nem számolom, és lazán megeszek egy bő 10 centis bio kolbit éjjel gluténmentes kenyérkével és csalamádéval, vagy betolok egy fél literes vaníliás vegán joghurtot egy húzásra. Érdekes, se reflux, se sav.

    Időközben megemlékeztünk Barnus első diabéteszes szülinapjáról is. Sokan nem értik, hogy mit kell ezen ünnepelni, mert ez egy szörnyű dolog, ez egy rettenetes dolog… és igazuk is van. Nagyon nehéz. Nehéz, amikor a kisfiad azt mondja, hogy éhes, Te pedig mindösszesen annyit tudsz neki mondani, hogy igyon egy nagy pohár vizet. Amikor hajnalban kelted, mert van egy kisebb hypo (nem, nem a 2,8 – az egy durvábbnak számít), szóval van egy kisebb hypo (alacsony vércukor), és már nincs a reggeliig annyi idő, hogy kezeld, inkább egybe kell vonni a reggelivel, és akkor az álmos macska 5:15-kor reggelizik. Nehéz, amikor telefonálsz, a gyerek nem akar zavarni, ezért az orrod alá nyom egy papírt, hogy “Ehetek egy almát uzsonnára? Írd ide: ______________”, és azon túl, hogy a szíved szakad meg, hogy engedély kell egy almához, ki is buggyannak azok a könnyek, mert nem, nem ehet. évszakváltásnál, erős frontnál egy napon belül is tud ok nélkül olyat ugrani az a cukor, hogy alig bírja vonszolni magát, és csak fekszik egész délelőtt.

    Ugyanakkor hálás vagyok a Sorsnak és a munkaadóimnak: olyan munkahelyeim vannak, hogy ilyenkor jobb kézzel gépelhetek, a bal kezemmel pedig simogatom az izzadt, remegő kis fejét és elmondhatom százszor és ezerszer, hogy tartson ki, és mindjárt jobb lesz. Minden bizonnyal azok az emberek, akik engednek home office-ban dolgozni, nem tudják, hogy ezt nekik a mennyben felírják. Piros betűkkel.

    1. diabszülinap

     

    Én nagyon úgy vélem, hogy igenis van mit ünnepelni. Ünneplem minden napját, hogy él a fiam és hogy van inzulin. Ünneplem azt a szabadságot, amit az otthonoktatással megélünk. Ünneplem azt az édesanyát, akivé általa váltam. Ünneplem azt a családot, amivé mi négyen értünk, és azt a nagycsaládot is, amivé ezt a szétszabdalt mindenki-elvált-minimum-egyszer famíliát kovácsolta a baj. Ünneplem az Édesanyámat, akit a diabetológus doktornő minden alkalommal kiemel. Ünneplem az apáimat, akik egy oroszlán elszántságával állnak mellettünk. Ünneplem apa feleségét, mert mindig van egy jó mondata, mert érti, mert tudja, mert segít. Ünneplem Barnabás iskoláját, a gyerekorvosunkat, a barátainkat, az inzulin gyártóját, az emberséges egészségügyi dolgozókat.

    Ünneplem a jó cukrokat, a súlygyarapodást, a készséges éttermi dolgozókat (vannak jó helyek!), a nagy nevetéseket, az egészségtudatosságot, az élni akarást.

    Ünneplem a fiam életét. Mindennel együtt. Minden nap. akkor is, ha nehéz, akkor is ha nem alszom. Akkor is, ha sokszor kimerítő, ha sírós, ha fáj. Én azért csak ünneplem. Hangosan, harsányan, örömkönnyekkel, eltúlozva, éjjel és nappal, mert van, mert él, mert ölelhetem.

    Ezt a falmatricát kapta a diabéteszes születésnapjára és nagyon-nagyon örült neki. Gergővel tették fel, egyedül, darabonként és órási sikerélménynek élték meg, hogy összedolgoztak és hogy sikerült!

    Szeretlek, Barnabás és nagyon büszke vagyok Rád.

    diab2

    Megosztás:
    mindennapok

    Hogyan nem szültem még meg

    Hát így.

    Kínomban már mindent megtettem:

    • felvásároltam minden szart az internetes csoportokban
    • bejelentkeztem mindenféle közeli időpontú eseményekre. Hordozós fesztivál? Megyek! Űrexpedíció? Ott leszek!
    • Ettem csípőset, édeset, sósat és ettem mindezeket egyszerre is.
    • Relaxáltam. Relaxáltam kádban, a teraszon, a vécén és meditáltam zöldségpucolás közben is.
    • Nem volt tervben, de volt egy jó nagy idegeskedni való is ma – az sem hozta ki a gyereket.
    • Pihentem.
    • Takarítottam.
    • Guggoltam.
    • Lépcsőztem.
    • . igen. Megtörtént az elképzelhetetlen. Még szexeltem is. Pedig megfogadtam, hogy soha többet, de a Szent Cél (Kolos, gyere már!) érdekében feláldoztam magam,és volt bennem annyi tisztesség, hogy 1., nem írtam bevásárlólistát közben 2., nem fészbukoztam, hogy jobban múljon az idő.

    Anya, tudom, hogy benned most egy világ dől össze, de igazából az eddigi kettőt is így hoztuk össze.

    Hagynám, mert még papíron még van 2 hét, de Kolos minden. áldott. nap. elindul: fájásokkal, összehúzódásokkal, rendes, mérhető, klassz méhtevékenységgel, aztán leáll. Hajnali 1-től 5-ig midig úgy fest, hogy szülünk, aztán hatkor végleg felkelek és semmi.

    A mi várható a testünkkel a kemoterápia utáni várandósság során rovatba felvehetjük azt, hogy bizony a kemoterápia egy infúzió és mint ilyen, a húgyhólyag segítségével ürül ki, az nem egy ajándék ezekben az utolsó hetekben. Többedszerre van vér a pisiben és hát fáj is, na.


    … tulajdonképpen az élet megy tovább, a mindennapok is a szülünk-jaj, nem!-től eltekintve a saját medrükben mennek: dolgozom, a gyerekekkel haladunk a tanulásban, a dédi szenved és idegesít a különböző kívánságaival (ő fél a legjobban, hogy jön Kolos és a lé-te-ző legváltozatosabb módokon gyötör és ugráltat, aztán a következő pillanatban meg nekiáll sajnálni magát, az azután következőben meg nagyon belátó lesz).

    Az életem egy cicaharc. Melyik almareszelővel kellett volna lereszelnem a reszelt almáját, hol a kombinéja, ki vette át a nyugdíját, ja, azt elfelejtette, ebédelt-e már, hol van a porcelán lovashuszár, kidobtuk-e a tárcsázós telefonját.

    Aztán van a vegyél fel zoknit, te sajnos nem írhatsz Barnus munkafüzetébe, ügyesen feküdj le ebéd után, nagyon szép magas lett a torony, már megint vizes a talpad.

    És akkor a hol a cukormérőd, hegyezz már egyet azon a ceruzán, kapcsold fel a villanyt, kapcsold le a villanyt, mérj egyet, csukd be a szemed, figyelj oda kérlek.

    … én pedig próbálok elcsendesedni, de jön a futár, a postás, pattog az olaj, el kell intézni az inzulint, lejár a mosógép, kiömlött, beömlött, beütötte, fel kell hívni, lapzárta, határidő, megint melyik visít… én pedig jobb híján elképzelek magamnak egy életet, ahol simára alszom az arcomat, ahol van létjogosultsága a strasszköves sarunak, az organikus agyagból készült arcpakolásnak, a megrendelt könyvnek, az egészen apró, vajbőr táskának. Ahol eljutok bármilyen kultúrprogramra, rendezvényre, vásárra. Vagy csak simán öt percet eltölthetek a vécén. Kussban. Egyedül.

     

    Megosztás:
    mindennapok

    Szemtől szemben

    Jósolták, hogy nem visszük végig, mert a kemó meg a placenta meg az epirubicin, de végigvittük. A 35. hét után már diadalnak számított a történetünk, és vártunk, vártunk, hogy mikor érkezel- a fejem felpüffedt, te dörömböltél, én pedig dünnyögtem, hogy akkor gyere már, ha elindultál.

    Jöttél volna jó szívvel, én pedig úgy tettem, mint aki készen áll, úgy tettem még magam előtt is. Fájások, összekészülődés, aztán elkezdett gyengülni és leállt. Én pedig csalódottan álltam: nem akar jönni az a gyerek.

    Egy, egyetlenegy ember volt, aki tudta, hogy én vagyok, aki nem engedlek megszületni – még én magam sem tudtam, hogy így van.

    Zs. tudta. Mondta is. “Engedd. Ő jönne már nagyon, neked kéne engedni,beszélj vele, beszélj Ádámmal, csendesedj le, fordulj befelé. Igyál egy vodkát és engedd el végre magad.”

    Anyunál hagytuk a gyerekeket, beültük a kocsiba, elmentünk egy étterembe – sírni.

    Sírni, mert gyáva vagyok. Mert túléltem, és annyira fantasztikus, hogy még vagyok, hogy még élek, hogy még láthatom a szeretteimet, hogy nem tudok felhőtlenül örülni a változásnak, mert az bizony hozhat rosszat is – és hiába beszéltük át ezerszer, hogy nem, most nem jön rák, most egészséges vagyok, most ez egy másik helyzet, én már nagyon megégettem magam. Sírni, mert nagy korszakot zár le Medve is, mert ő sem Kolossal volt elfoglalva, mert ő is nagyon sokat hibázott. Zokogtunk a francia lecsóba, ölelgettük egymást és így a tizedik évben újra kiterítettük a lapjainkat. Pucér szívvel és könnyes szemmel kapaszkodtunk egymásba.


    Mindkét fiamat óriási szeretetben és végtelen gyengédségben vártam. Kolosnál azonban ez teljesen másképp volt – megadtam neki a lehetőséget, hogy éljen, aztán ugyanúgy bedaráltak a mindennapok: a cukorbeteg gyerek, a házasságunk válsága, a mindennapok kíméletlensége és… hát, folyton ott volt a kisördög: mi lesz, ha a harmadik miatt borul minden? Mi lesz, ha ez az egy elveszi a másik kettőtől az édesanyát? Ki marad nekik? Mi marad nekik?

    És a kérdések: mi volt a terve velem a Jóistennek? Annyira nem volt benne a pakliban, hogy én egyszer háromgyerekes édesanya leszek… pláne nem egy ilyen nehéz élethelyzetben. Pláne nem váratlanul. Hogy fogom megoldani? A sok ha, de, jaj és miért közepette Kolos csak nőtt, nőtt, és a határtalan öröm helyett nekem jobbára a majdcsak lesz valahogy jutott.


    Ő pedig hamarosan kibújik. Én a kezembe veszem. Átölelem. És ha elég merszem lesz, ha elég tökös leszek, akkor belenézek majd a szemébe.

    Nem hazudok neki. Nem mondom, hogy jaj, hogy vártalak. Nem mondom, hogy minden gondolatom te voltál. Nem mondok neki egy kurva szót sem. Mélyen meghajlok majd a kisfiam előtt és tudja majd, tudni fogja, hogy szeretem és hogy a bocsánatáért esedezem. Hogy felnézek rá, hogy engem választott anyának, hogy kitartott, hogy kapaszkodott, hogy bízott bennem akkor is, amikor igazán én sem bíztam magamban, csak minden mindegy alapon fejest ugrottam az ismerős ismeretlenbe.

    Remélem érti majd a könnyeimet.

    Remélem érti majd az örömömet.

    Remélem érti majd, hogy nem vagyok tökéletes.

    Remélem érzi, hogy várom.

    Remélem egymás szemébe nézünk hamarosan.

    ca72bb3c5fc7e6912a3613a3952dea6b

    Megosztás: