Itt is megtalálsz:
Browsing Category:

5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – Inspirálnak

    Ezer hála és köszönet, hogy vannak a környezetemben olyan nők (jó páran!), akik időről időre akkorát löknek rajtam, hogy el sem tudom mondani.

    Egészen biztos, hogy adott helyzetben fogalmuk nincs róla, mennyire beépül a szívembe-lelkembe egy-egy mondatuk, de így van: én ezekből táplálkozom és nagyon hálás vagyok, hogy valahogy mindig úgy alakul, hogy a jókor jó helyen valaki elejti pont azt az egy mondatot, amire nagy szükségem van.

    Például a felelősségről,

    akkor, amikor az inzulin, CH számolás, otthonoktatás, nagyi pesztrálása már kivenné az utolsó utáni energiámat is, és akkor velem szemben ül valaki, akinek a döntései komplett családokat érintenek. Sokat. A mindennapokban és egészen különleges helyzetekben is a legjobb döntést kell hoznia, mert egyébként emberek lába alól csúszik ki a talaj. És mikor meglehetősen éretlen módon csészealj méretűre nyitott szemmel megkérdem, hogy hogy nem roppan bele, nagyon szerényen csak annyit mond: nekem kell tartanom a hátam, az a dolgom – ők ebből nem érezhetnek semmit. Aztán nevetve hozzáteszi, hogy néha egészen sok csokit eszik, de azzal bírja.

    Például a vélemény felvállalásáról,

    amikor egy orvos igenis beleáll az “oltás – nem oltás – milyen oltás” kérdésbe. Egyrészt megkérdezhetem tőle, hogy mit gondol, másrészt belinkelhetem neki az alternatív oldalakat, harmadrészt nem kell attól félnem, hogy a kérdésemet felhasználja ellenem. És időt szán rá: magyaráz, érvel, elmondja, hogy ő is kutat, hogy hol tart most a kérdésben, hogy mi az, amit mindenképp beadatott a saját gyerekeinek is… és azt is őszintén elmondja, hogy nem tudja, hol az igazság. Megosztja velem a véleményét, partnerként kezel és egyetlen pillanatig sem érzem, hogy félnem kellene, hogy a kérdésem következményekkel és fenyegetéssel járna.

    Például a helyzetekkel való szembenézésről,

    amikor valaki nem sikálja a szart és nem hitegeti magát, hanem tervez, épül, a fájdalomból is erőt kovácsol és felnőtt emberként old meg krízishelyzetet.

    Például a szakmai magabiztosságról és az alaposságról,

    amikor valaki ki meri mondani, hogy “Nézd, egészséges vagy. Szerintem nem vagy felelőtlen, ha bevállalod a gyereket. Ezt orvosodként mondom – ennél jobb állapotban még nem voltál mióta ismerlek.”

    Például a távolból is figyelő kutyahűségről,

    amikor valaki úgy 3 évente aktuális az életedben, és tudod, hogy ha az éjszaka közepén hívnád, akkor is csak egy szót mondana: repülök. Hívj és repülök.


    Hölgyek, nagyon sokat köszönhetek nektek. Minden bátorság, munkabírás, lojalitás, odaadás ami bennem van egy kicsit belőletek származik.

    Minden tiszteletem a tiétek. Hétköznapi hőseim vagytok mind.

    1e3137ebda392b2050824bab4ef9aa09

     

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    Bak

    crazy-goats-on-cliffs-6

    Láttál már hegyi kecskéről képet, ahogy egyensúlyozva, lehetetlen magasságokban iszonyatos szakadék felett egy fél patányi helyen áll? Ember nem tudja, hogy került oda, miért van ott és hogy nem zuhan le, de a zord körülmények, a dermesztő mélység és az erős szél ellenére is megmarad. Áll. Kitart.

    Talán ezek a Bak minőség legfontosabb jellemzői, és az egészen biztos, hogy ennek a periódusnak a legközepén jár a testem és a lelkem.

    Minden évben azt hittem, hogy az új esztendő valamiféle friss erőt, dinamikát, tettrekészséget hoz majd, és csalódott voltam, hogy végül mégsem így lett.

    Idén úgy jöttek össze a dolgok, hogy megtapasztalhatom a Bak periódust a maga teljességében. Szörnyű évet zártunk: majdnem elváltunk, átrendeződtek a családi kapcsolataink, újra kellett tervezni az egész életünket és hát a gyerekek is nagy fejtörést okoznak. Novemberben volt talán a mélypont, akkor értünk a teknő aljára, és december legvégén hoztunk meg olyan döntéseket, ami mindnyájunk számára elfogadható, és ami mentén mindnyájan el tudjuk képzelni a boldog, kiegyensúlyozott és nem végletekig túlterhelt közös jövőt. Ehhez nekem is, neki is engedni kellett, rengeteg beszélgetés, megértés és igen, álmok feladása és időbeli eltolása volt az ára – mindkét oldalról. Nem lehet egyszerre mindent.


    Pár napja pánik volt, hogy folyik-e a magzatvíz. Nem folyt. Ma, a Kékgolyóban öt kicsi, gombostűfejnyi vércsöpp volt a bugyimon. Ismét nincs szivárgás, nincs keményedés, nem fáj, Kolos virgonc, tökéletes a vérképem, negatív a vizeletteszt, és hát hazajöttem, azóta fekszem, semmi. Néztem itt-ott-amott, nagyon úgy fest, hogy nem a babától jön, de hétfőn azért említem majd a doktornőnek a kontrollon.

    Addig fekszem. Teljes nyugalomban. Rengeteg magnéziummal, kalciummal, folyadékkal és… hát, tulajdonképpen mozdulatlanul. Hibernálva. Csak az egyensúlyra koncentrálva, csak sallang nélkül a túlélésre, a megmaradásra, a le-nem-esésre. Óriási jófejséget kapok mindhárom megbízómtól, a nagyi is próbál takarékon lenni, és a gyerekek is érzik, hogy ez most nem a nagy variálások időszaka.

    Maradj benn, Kolos. Gergő dadogása és éjszakai rémálmai javuljanak. Csökkenjen a szorongása – ne menj el, Anya, menj el, Apa, Anya ne legyél beteg(??), Apa ne aludj máshol (??), Barnesz kelj fel és lélegezz(??), elmegyek a Mamihoz, de hazajövök aludni, hogy itt vagytok-e”(??), “ne küldjetek el” (??), szóval legyen felszabadultabb, találja meg a kis békéjét, tudjuk őt úgy támogatni, ahogy neki a legjobb.


    Már tudjuk pontosan, hogy mit szeretnénk, tudjuk azt is, hogy mi a most ideálisnak látszó ütemezés, hogyan lábalunk ki ebből a lelki gödörből. Medve is új erőre kapott, kristálytiszta a kép, hogy mi az irány, és mégis, valahogy ez a január eleje nem a dinamikus újrakezdésről szól.

    Olyanok vagyunk, mint a hegyi kecskék. Mozdulatlanul, de sziklaszilárdan állunk, kitartunk, és várunk. Akaratosan. Makacsul. Nincs helye toporgásnak, téblábolásnak és felesleges mozdulatoknak: nem. eshetünk. le. Ez a január. Csend. Várakozás. Készülődés. Összpontosítás. Túlélés.

    Maga a Bak.

     

     

     

    Megosztás:
    5 perc a semmiből, mindennapok, otthonoktatás

    Ki a jobb?

    cb61810f7dd0e96423d02e3d34139949

    Vigyázz, ez hosszú lesz. Én szóltam.


    Amióta anya vagyok, azóta tudom, hogy a gyerekvállalás, gyereknevelés baromira nem magánügy, nem az anyára és a gyerekre tartozik, hanem egész egyszerűen mindenkinek van véleménye.

    Mindenkinek.

    Van.

    Véleménye.

    Én azt tapasztaltam, hogy -kapaszkodj meg- leginkább maga a szülő az, amelyik nagyon szereti magát besorolni valahova: “mi is felnőttünk valahogy”, “mi lazák vagyunk”, “csak organikusan termesztett étel”, “csak semmi csoki”, “mi válaszkészen nevelünk” és így tovább.

    Ez talán rendben is van, és bőven emlékeztethet anno az első napra az osztályban vagy akár arra a pillanatra, amikor a felnőttkor legelején beléptél egy buliba: tudtad, kivel vagy hasonszőrű, a jelenlévő nők között mennyire vagy “jó nő”, simán (félrészegen) is tudtad pozicionálni magad, és jó esetben nem hoztad magad kellemetlen helyzetbe – azokkal mozdultál, akikkel egy kategóriában vagy.

    Ez butaság, de így van. Ne röhögj. Te is tudod, hogy így van.


    Hatványozottan igaz ez a gyerekvállalás-gyereknevelés témakörénél.

    Elég sok csoportnak vagyok tagja a Facebookon, és egyáltalán nem vagyok megdöbbenve azon, amit látok: megy a méricskélés és a helyezkedés, valaki mindig bedob egy petárdát/ gránátot / atombombát a beszélgetésbe, aminek kapcsán az olvasó

    1., rosszul érezheti magát és újragondolhatja, hogy hol kellene még ennél is többet tennie

    2., rosszul érezheti magát és elhatározhatja, hogy dafke az árral szembe megy.

    Azt hiszem, minden “bombagyáros” két okból fog neki ennek az áldatlan tevékenységnek: vagy kisebbségi érzése van, amit valahogy kompenzálni kell (és társakat kell gyűjteni a “sznobok és túlteljesítők” ellen), vagy kivagyiságból (“én jobb vagyok és jobban csinálom, mint ti – csodáljatok!”) dobja be a pokolgépet. A pokolgép szót nem azért használtam, mert olyan kurvára érdekelne, hogy ne legyen szóismétlés ebben a nyúlfarknyi szövegben, nem, nem. Pokolgép. Megmérgez mindent és mindenkit maga körül és a legjobb esetben is megosztja (rosszabb esetben darabokra szaggatja) a közösséget.

    Mondjak példákat? Oké. Hozzátegyem a véleményem? Mivel ez az én blogom, másét nem is tudnám.

    Egyik otthonoktatós csoport

    “Otthonoktatásnak hívjuk-e, ha valaki tanulócsoportba adja a gyerekét, vagy az már nem “igazi”, mert valaki más PÉNZÉRT foglalkozik vele és 1., úri huncutság 2., az már csak satnya átmenet az iskola és az “igazinak” tartott családban nevelés között”

    Ó, baszki, tényleg fontos ez? Tényleg, tényleg még az iskolába nem járó csoporton belül is kivagyiskodni kell, kategóriákat felállítani, a legtöbbet vállalónak díjat osztani, szobrot állítani, megcsodálni? Tényleg rosszabb lesz az az anya, aki ötnapos tanulócsoportot választ / magántanárt fogad / babyszittert hív, mint az, aki mindent maga csinál? Nos, a parázs beszélgetésben én azért ezt megkérdőjeleztem és bántónak, feleslegesnek, provokatínak tartottam a felvetést is. Tudja ezt az is, aki feltette, így a legálságosabbnak a “nekem semmi gondom a tanulócsoportokkal, DE…”, a “nem akarok kötözködni, DE” és a “senkit nem akartam megbántani, DE” típusú mondatokat tartom. Debazmeg. Kiöntötted a világba a saját kisebbrendűséged, kétséged, bizonytalanságod. Mondom mindezt úgy, hogy nálunk nincs megosztott felügyelet, kettő gyerekem van itthon, segítség nélkül és ebben semmi heroikusat nem találok. Megszívtuk, és most ebből szeretném a legjobbat kihozni.

    Egyik kismamás csoport

    “És engem nem érdekel, mit mondanak az ŐSANYÁK, vettem BOLTI MÁJKRÉMET, mert nem gondolom, hogy KURVA NAGYOT ártanék a gyereknek, de majd biztos jönnek az ŐSANYÁK és kijavítanak. Haha. Ki evett még bolti májkrémet a terhessége alatt?? LOL XOXO”

    Megetted, kicsim. Ne legyen lelkifurdalásod. Én nem enném meg, mert egy csomó mindent nem eszem, ami abban benne van, de ez az én döntésem, és nem írom a bejegyzésed alá. Ahogy elnézem, neked sem kellett volna letolni azt a nyomorult májkrémes zsemlét, ha ekkora lelkifurdalásod van tőle, és pláne nem kellett volna ilyen stílusban megráznod a pofonfát ebben a csoportban. Én többször ettem szusit és nyers zöldséget a terhességem alatt és senkitől nem kértem hozzá se engedélyt, sem pedig utólagos feloldozást.

    Waldorf csoport (nemzetközi)

    “Olyan anyukákat keresek, akik szimpatizálnak ugyan a waldorf pedagógiával, de xboxoznak meg tévéznek, meg MODERNEK.”

    És jöttek a válaszok: van “flexible waldorf group” meg “húsevő waldorf group” meg “semi-vegetarian (bazdmeg, miaz???) waldorf group”.

    Normálisak vagytok? Kell ezt? Mindenáron minden fingnyi dologból “-izmust” kell kreálni? Bordó pizsamaizmus? Paprikamentes zöldborsólevesizmus? És ha csak az egyikben egyezel ezzel és a másikban azzal, akkor már mindkét helyre tartozol? Vagy sehovasem? Akkor örökre magányos maradsz?

    Hordozós csoport

    “Szuper a rugalmas kendő, de az igazi, az eredeti, a valódi mégiscsak az, amikor valaki szövött kendőben köti magára a gyereket.”

    Mert miért? Mert attól Te organikusabb anya vagy? Benézhetek a hűtődbe? Megnézhetem a gyógyszeresedet? A takarítószekrényed? Soroljam? Jobb vagy? Miben? Kinél?

    Konmari csoport, amikor megosztottam, hogy mennyire klassz, hogy kiment két konténernyi anyag

    “Szuper és látványos, de én ennél sokkal jobban figyelek a BOLYGÓNKRA, és ügyelek rá, hogy melyik hulladék hova jut és szelektíven és ez környezetszennyező.” majd mikor mondtam, hogy igen, igaza van, de itt úgy szokás, hogy örülünk, ha a másik ekkorát lép előre, és megszabadul egy életnyi fostól, akkor “ha ilyen érintve érzed magad, akkor majd legközelebb jobban figyelsz a Földanyára” illetve “nem mindenki teheti meg, hogy konténert vegyen, ez úri huncutság, jobb szépen és lépésenként, ez nem is konmari…”- mindezt persze számtalan szívecskével tarkítva, hogy lelkes bolygóvédőnek tűnjön ne egy megkeseredett rohadéknak.

    Kicsi a pöcsöd? A férjednek kicsi a pöcse? Kéred a rúzsomat, mert túl szimplának érzed magad ahhoz, hogy bárki más örömének örülj? Te vagy a tanítónéni?? Most jobb?


    És akkor a waldorfról vagy natural parentingről vagy bármiről, ami ehhez kapcsolódik.

    Az első és legfontosabb, hogy nem megyek most bele semmilyen antropozófiai elmélkedésbe. Lehetne és messzire vezetne, talán sok tényhitet oszlatna szét (már az a pici-kicsi kevés is, amit én tudok), de nem teszem, mert akit akar, az úgyis utánaolvas, aki elég tájékozott, az látja, hogy mi-hova kapcsolódik, megtalálja a közös pontokat a szerves műveltséggel és a klasszikus műveltésggel, aki meg nem, az meg nem ebből a pár sorból tesz majd szert alapvető ismeretekre.

    No.

    Anno azt hittem, hogy nagyon kilógunk majd, de tévedtem. Kiderült, hogy feketeöves szélsőségesek vagyunk pl. a táplálkozás terén. Kiderült, hogy az én gyerekeimnek duplója van, a más gyereke meg pókembert néz. Láttam organikus kezeslábasba csomagolt kisgyerekeket baconös cheetost enni, óriási terepjáróból magassarkúban kiszálló anyukát mosható pelusozni és sajnos olyat is tapasztaltam, hogy valaki kifejezetten élvezi, hogy a gyereke nem tud beilleszkedni “ő már csak ilyen vadóc, ettől különleges” pedig a gyerek szenvedett. “Mi hiszünk abban, hogy a gyerek ekcémáját meggyógyítja az antropozófia és a szelíd gyógymódok” – fejtette ki az aldiban egy mirelit pizzát a kocsiba téve. Szelíden. A kóla mellé. “Mit csináljak, szereti?”.

    Csodálatos, ízig-vérig a Waldorf elvek alapján élő pedagógusokat ismertem meg magánemberként is, akik nem máznak használják, hanem élik ezt a fajta szemléletet – rengeteget kaptam tőlük. Mindnyájan a Falusi Waldorfban keresik most a gyökereiket, az áll a legközelebb ahhoz, ami miatt elkezdték ezt az irányzatot, és mi is nagyon jól éreztük / érezzük magunkat benne. Itt képviselik leginkább a nagybetűs Waldorfot követik, azt, ami egy Waldorf iskolában-óvodában már jó eséllyel nem megvalósítható egyrészt a létszám miatt, másrészt mert sem a szülők, sem a gyerekek nem olyanok zömében. Nem is baj. Lehet, hogy így a jó. Van, akinek elég, ha fa bútorok, méhviasz kréta, népmesék és mécsesek között tudja a gyerekét, mélyebben nem érdekli – vagy épp azért íratta oda, mert még mindig jobb, mint a többi.

    A pedagógusokon kívül is csodálatos emberekkel, aktivistákkal találkoztam az elmúlt időszakban: a közösség pillérei, értő, intelligens, gondolkodó antropozófus / szerves műveltséggel bíró emberek, akik dohányoznak. Vagy húst esznek. Vagy tojást. vagy e-könyvet olvasnak. Vagy mindenhová kocsival mennek. Vagy facebookjuk van.

    A kulcs az, hogy tudják, mit tesznek és azt is, hogy mivel ellensúlyozhatják a nem túl szerencsés döntéseiket.

    Nekem nem probléma, hogy a gyerekem tévét néz – őszintén, a kezemet a szívemre téve mondom, hogy összesen talán kettő olyan családdal találkoztam, akinek képernyőmentesek a gyerekei. A legtöbb “nekünk nincs is tévénk” felkiáltás után azért előbb-utóbb kiderül, hogy nincs tévéjük, de a gyereknek van mesetablete, amin a nem is tudom hány gigányi mesefilmet azért naponta nézheti tíz percet / fél órát / egy órát. És ezen a ponton ki is derül, hogy a szülő nem érti a waldorfot – ha már nézi, nem mélyülhet el a tevékenységben, és attól, hogy vagy Vuk meg Kukori és Kotkoda van a tableten, attól a képernyő hatása ugyanaz. Mondom, az enyémek nézhetik – de én tisztában is vagyok vele, hogy nem lenne “jobb”, ha Kukorit és Kotkodát néznének. Tűzoltó Samet nézik, szeretik, leszarom.

    “Csak Tom és Jerryt néz, nem pedig tündéreset meg manósat, ami tök hülyeség” – kicsim, ha palacsintasütővel fejbevágja az egyik a másikat, akkor kitörik a foga, eltörik az orra és nem vicces. A tündérek, a manók és a beszélő állatok egyértelműen másik világba viszik a gyereket, a helyén tudja kezelni, a szemmel láthatatlan kis lények által jobban megérti a világot, magyarázatot kap arra, hogyan bújik elő a föld alól az élet, hogyan bontanak szirmot a virágok és a többi.

    Van duplójuk. Sokan azt hiszik, hogy ez a műanyag, modern játékok elleni tiltakozás miatt tilos, de ez nem fedi így a valóságot. A gyerekeknek szükségük van arra, hogy megtapasztalják, hogy a minket körülvevő tárgyaknak van súlya, hogy az életben vannak fizikai törvényszerűségek és vannak a való élettel összeegyeztethetetlen dolgok. Ha műanyag kockákat egymásra teszel, és nem illeszted őket össze, egy bizonyos magasság felett felborul, mert nincs súlya. A val élet nem ilyen – nem így építesz házat, nem így tapasztalod a világban. Talán nem is gondolsz bele, de  Jenga például ez egyik legjobb waldis játék: természetes anyag, súlya van, és valóban azzal játszol, hogy megtaláld azt a pontot, ahol még a fizika törvényei megtartják az építményt. Ilyen gördeszka is vagy épp a lengőteke, pedig a legkevésbé sem gondolnád waldis játéknak. Roller. Jojó. Diabolo. Sorolhatnám.

    Semmi különleges nincs abban szerintem, hogy természetes anyagból készült alsóneműt adok a gyerekre: pamut az alsónadrág, pamut a kistrikó, pamut a hosszúujjú. Ha nem így teszek, kipattogzik (és most csak a praktikus oldalát érintem a kérdésnek, nem megyek bele abba az anyai szeretetbe, ami beBURKOLja a gyereket – ezért is fontos,mi érintkezik a bőrrel. Utána viszont a praktikum (a gumicsizma, a softshell cipzáras felsők és a vízhatlan sarazóruha / sínadrág) híve vagyok, szerintem ezzel tudom a legmelegebben, legvédettebben tartani a kölyköket, így megőrizve a komfortérzetüket. A Waldorfban (a falusiban meg hatványozottan) zuhogó esőben is odakinn vannak a gyerekek: árkot ásnak, vízelvezető csatornát terveznek, saraznak, vizeskednek – én pedig megadom nekik a megfelelő védelmet, hogy szabadon felfedezzék a világot.

    Nagyon nem mindenben értek egyet Rudolf Steinerrel és őszintén megmondom, hogy van az eszmefuttatásának olyan szintje is, amit 1., nem értek, mert nem vagyok elég tájékozott 2., nem is érdekel, amiről elmélkedik :D, de mindenképpen a századelő egy forradalmian modern gondolkodójának tartom – a gyermeknevelésről vallott elveiben mindenképp.

    Talán  a szabadság volt olyannyira modern anno Steinerben. Szabadság, végtelen egyszerűség, sok mozgás, személyre-egyénre szabott gondolkodás és megoldások – és már csak ha ezt az utolsó jellemzőt nézed, nonszensz ez a kivagyiság és versenyzés. Magaddal versenyezz anyaként, ne velem és ne a másikkal. És ha rám hallgatsz, magaddal sem versenyzel.

    Sőt, súgok valamit. Mégcsak haladnod sem kell a megkezdett úton. Bármikor irányt válthatsz, újratervezhetsz vagy megfordulhatsz. Komolyan.

    (Ui.: ezekről a témákról már itt, itt, és itt írtam már többek között.)

     

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    Öt perc a semmiből – Tízegészhét

    Facebook.
    D. a  Nike runner blabla alkalmazással az imént 10,7 km-t futott.
    ———–
    D. tavaly ilyenkor kopasz volt. Három gyereke, klassz férje van, meg egy jó futócipője. És egy nehéz év a háta mögött: daganat, műtét, ne soroljam.
    Egyébként emlékszem rá, botrányosan jól nézett ki kopaszon is. Körülbelül 3 km hosszú lábai voltak és olyan arca, hogy a járókelők bebámultak az ablakon, mikor ott pingáltuk magunkat egy ilyen mellrákos nőknek szóló szépítő délutánon az Estée Lauder szalonban.
    “Magam is meglepődtem, de jól esett”-mondja, mert nem lát benne semmi hősieset, drámait, erőlködést. Így vagyunk mi ezzel: írunk, futunk, szakítunk a régivel, örülünk minden kis sikernek. Beleadunk apait-anyait.  Mélyebben szeretünk és melegebben süt a Nap. Nincs bosszantó apróság, nincs elvesztegetett pillanat és nincs lehetetlen sem. Már senkivel nem mérjük össze magunkat és nincsenek megugrandó szintek. Magunkhoz képest leszünk egyre jobbak, de ha nem, már az is rendben van. Megtanultuk, hogy a legnehezebb pont magunknak megbocsájtani.
    És persze ott van az a vasakarat, az a nagyon erős ösztön, amit már jó ideje nem neveznek nevén az emberek, mert az élet kényelmes és tulajdonképpen nincs rá szükség. Életösztön. Csakazértis összeteszem a hátam mögött a tenyerem. Csakazértis, mert anno azt mondták, hogy sosem lesz olyan mozgékony a műtött oldal. Éljen a jóga.
    Nem vagyunk áldozatok.
    Szerencsések vagyunk.
    Minden pillanatban élünk.
    (Csak az a kurva futás, na az nem megy a fejembe. 10,7 km-t ki a fene futkorászik, ha nem üldözik a farkasok???:D)
    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – változás

    Egész hétvégén a változást tapasztaltuk meg.

    Könnyes búcsút százéves, elkorhadt bútoroktól. Álmoktól, cégtábláktól, csavaroktól, eszközöktől. Búcsú soha be nem teljesedett álmoktól, fiatalságtól, illúzióktól.
    Mindez azért, hogy helyet kaphassanak a mi álmaink: nagy összebújások, napsütötte bőr, homokos talpak és nagy kirándulások.
    Festett kavicsok, beszélgetések, bográcsozások.

    Nekünk is el kellett engedni a legalsó szint emlékeit. Búcsúztunk a “majd ha ott tartunk”-tól és a “hátha még egyszer arra visz az élet”-től, magunk mögött hagytuk a “jó lesz még valamire”-t és a “majd jövőre, ha….”-t.

    Kriszta barátnőm kérdezte, hogy vajon miért kapjuk meg harmadszorra is ugyanazt a feladatot: más életét rendszerezni, más élete munkáját lezárni, úrrá lenni a káoszon?
    Sok oka lehet, de számomra a legfontosabb üzenet talán mégis az, hogy meg kell tanulnunk a híres-nevezetes hurrikán szabályt: ha jön a vihar és három dolgot foghatsz meg, mihez ragaszkodsz?

    Érdekes, hogy ugyanazokat a dolgokat írtuk fel a papírra Medvével:

    1. egymás
    2. a kis családunk egysége
    3. az otthonunk
    Minden más nem a mi hatáskörünk, vagy ha igen, akkor… bocs, de mi akkor is ezt a hármat fogjuk, és csak reméljük, hogy más is belefér még a védett zónába.
    Aminek mennie kell, azt viszi a szél, aminek maradnia, annak meg lesz helye. 
    Én nem vagyok a változások embere – nagyon nem. Most is lassan megy, lépésenként, de legalább már megy, már nem fáj, már nem okoz annyi álmatlan éjszakát.
    Megtanultam. Háromból ment, de sikerült 🙂

    ——————-

    Megosztás:
    5 perc a semmiből, alma meg a fája

    5 perc a semmiből – Lassan két évesek vagyunk

    Bizonytalan lábakon járunk, vissza-visszanézünk. Mind a kettő nagyon lassú elszakadás: örömteli, félelmeket legyőző, életbe kimerészkedő, napfényes pillanatok ezek.
    Lassan két éves lesz. Egyre többször engedi el a kezem, egyre gyakrabban mászik magasra, eszik egyedül, formálja szavakká, mondatokká a gondolatait, valósítja meg, amit akar. Tűzön-vízen át. Mégiscsak Gergőről beszélünk 🙂
    Lassan két éves leszek. Egyre többször és egyre hosszabb ideig lélegzem fel. Leszek könnyelmű, bizakodó, teszek meg olyan dolgokat, amik egy éve elképzelhetetlenek lettek volna. “Majd ráadom jövőre.” “Majd ha már a felsős lesz és megyek érte…” Majd ha eljutunk Peruba.” “Majd ha lesz egy kislány unokánk.”
    Már csak a nagyon távoliaknál jut eszembe, hogy talán nem, talán mégsem, de elmúlik.
    Persze vannak nagyon rossz napok, nagyon keserves, rémülettel teli napok, de lassan több a nevetés. Figyelni kell, fegyelmezetten tartani mindent, amitől eddig jó volt, és bízni abban, hogy ha most még bizonytalan lábakon is járok, majd megjön az az egyensúly.
    Tudni és remélni, hogy bár még félünk a szörnyektől az ágy alatt és az ágy felett, még hátranézünk, elesünk, lehorzsoljuk, sírunk, segítségre szorulunk azért egymásba kapaszkodhatunk és együtt sikerül. 
    És minden jobb lesz, jobban megy majd, napról napra jobban megy majd. Nekünk, a mindjárt-kétéveseknek.

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – Húsvét

    Valószínűleg az embernek meg kell járnia a legnagyobb nehézségeket ahhoz, hogy igazán úgy érezze, minden jobbra fordul. 
    A jót nagyon könnyen vesszük magától értetődőnek. 
    Könnyen vesszük, ha van munkánk, ha van gyerekünk, ha egészséges a gyerekünk, ha egészségesek vagyunk. Könnyen vesszük, hogy van hol lakni, hogy ezer évre tervezünk, hogy bele sem gondolunk, mekkora áldás, ha valaki megérheti, hogy az unokáival focizzon.
    Mindenki meghal egy kicsit az élete valamelyik pontján.
    Megéli a nagy csalódást, az elhagyatottságot, a sikertelenséget, a magányt. Azt, hogy nem sikerül. Azt, hogy újra kell kezdeni, sokszor a semmiből, sokszor teljesen új alapokra helyezve.
    Ára van. Fájdalom, félelem, rengeteg könny, de a jó hír, hogy újra lehet kezdeni.
    Újra lehet kezdeni.
    Fel lehet támadni.
    Észre kell venni hozzá, hogy újra kihajt a tulipán, hogy újra kinő a haj, hogy újra szerelembe lehet esni, hogy a végén megfogan az a gyermek.
    Fel lehet támadni.
    Ez számomra a Húsvét legnagyobb üzenete.
    Megosztás: