Itt is megtalálsz:
Monthly Archives

September 2014

    Egyéb

    Gubanc meghalt.

    Nem tudom még részletezni, annyira fáj, hogy a szívem szakad meg, mar, csíp, keserű, sírós-sósés gyötrelmes.

    Gubanc meghalt.

    Megosztás:
    Egyéb

    Tisztelt Ház,

    a hétvégét ezennel kurvára megnyitom.

    Akinek ellenvetése van, az számolhat haragommal.

    Szeretném gyógyítgatni a csonthártyagyulladásomat (tegnap derült ki, hogy az az és nem áttét – ismét felmerült ugyanis…), elbandukolni a Skanzenba, kikapcsolódni, megölelgetni a fiúkat.

    ——-

    és bekacsolni végre a Bioptron lámpát.

    és rántott laskagombát enni rizibizivel. (meg fogunk halni éhen, Kriszta!)

    és festeni szeretnék, alkotni

    és azt, hogy a gyulladástól végre ne legyen hőemelkedésem.

    ——–

    Megosztás:
    Egyéb

    Hátmasszázs,

    lélekápolás és egyéb finomságok…

    jól kezdődött a hét. Sokkal jobban, mint az előző, de ezzel azt hiszem nem mondtam szinte semmit: az előző hét borzalmas volt.
    Történt ugyan valami, amit még nem vagyok kész leírni, de azon kívül azt hiszem minden okés, a nap süt, Felhőke boldog, gyerekek nem betegek, a tegnapi hátmasszázs mennyei volt (óóó, de nagyon-nagyon! annyira kellett már!!), ma pedig isteni lepényt reggeliztünk, este krumplileves lesz (tejszínnel! gombával!), úgyhogy nagy a boldogság.

    Elengedtem a nyarat, elővettem a sálakat-kendőket, reggelente már csípős odakinn az idő, ahogy kortyolom a tejszínes kávét.

    Ősz van.

    Eljött számomra az összegzés ideje, és ahogy kinézek a lassan-lassan aranyfénybe burkolózó dombokra, az jut eszembe, hogy hálás vagyok. Nagyon hálás.

    Tökéletesen megértem az amerikai hálaadási cécót. Ilyenkor ősszel valahogy ennek helye van. Tavasszal az ember annyira robban, annyira él, hogy bele sem gondol… a nyár túl hangos, túl fényes, munkás, zajos… de ilyenkor más. Teát iszogatós. Melegebben öltözős. Nagy ünnepre készülős.
    Hálás.

    Be fogom vezetni a saját hálaadásunkat idén. Vacsora lesz, asztaldísz lesz, közös mesélés lesz.
    Meg is kérdezem róla Medvét, mikor hazajön.

    Megosztás:
    Egyéb

    Eltelt egy hét,

    és hát bocs, hogy nagy volt a csend, ráadásul pont rosszkor. Nem, nem fetrengtem mély kétségbeesésben, nem értem erre rá.

    Ugyanis mindkét gyerek beteg lett. Inkább csak vázlatosan, hogy mi minden történt az elmúlt héten:

    1. Mindkét gyerek antibiotikumot kap, 
    2. Barnabásnak a füle is fájt, le is teremtett, amikor du-do-rász-ni mertem főzés közben (anya, te nem látod, hogy mekkora tragédia van???)
    3. elvittem a csodaszép Marvin órát óráshoz, hogy új elemmel adjam át
    4. ahol kiröhögött a pasas, merthogy ez felhúzós. 
    5. de ha ennyire nem érzem ennek az értékét, ő megveszi tőlem szívesen.
    6. közben Gubanchoz átjött a Felhő nevű komondor kislány játszani
    7. akibe beleszerettünk
    8. mélyen, egészen, teljesen
    9. és egy egész délutánt takonnyal sírással (én) és morózus képpel( Ádám) töltöttünk, mire kimondtuk, hogy igen, nekünk kell Gubancka mellé egy másik komondor is. 
    10. ez
    11. a Felhő.
    12. csak ő.
    13. nabassz, mi van, ha nem adják
    14. aztán kiderült, hogy van a tenyésztőben hajlandóság, de ragaszkodik hozzá, hogy még egy hetet itt legyen, hogy tényleg őt szeretnénk-e
    15. meg eljön családlátogatni
    16. és akkor utána megvehetjük Felhőt
    17. úgyhogy nem megyünk wellnesselni, de leszarjuk mindketten
    18. és csináltatunk egy előtetőt a bejárat fölé, mert ott szeretnek feküdni
    19. immár ketten.
    20. mert Drazsé változatlanul szobakutya, és nem érti, hogy mi ez az ismételt létszámbővítés
    21. és meg is van sértődve, de azért alapvetően jó, hogy hárman bandáznak. 
    22. játszanak.
    23. és a gyerekek is.
    24. szombaton Komondorfesztiválra mentünk…:)
    25. vasárnap pedig én mentem alkotós klubra. Íme:
    Megosztás:
    Egyéb

    most már valamelyiknek engedni kell.

    Mindenki azt hiszi, hogy a rákbetegek mellett nagyon fontos, hogy támasz legyen, amikor kiderül, hogy baj van.

    Aztán a műtét alatt. A kemó alatt. A sugár alatt.

    De ami utána jön, az… nos az szerintem a legkeményebb. A legislegkeményebb.

    Az egész egy kurva nagy gyász.

    Gyász. Így, ahogy mondom.

    Az ember gyászolja az elvesztett ártatlanságát. Azt, amikor bemész a gyerekkel az óvodába, ráadod a váltócipőt, és tudod, hogy a melletted lévő anyuka 100 évre tervez. Neki meg sem fordul a fejében, hogy beül a kocsiban, a sarkon agyvérzést kap, balesete lesz, szívinfarktust kap és meghal. Nem, neki ezek nem jutnak eszébe, pedig így van. Nem gondol rá. Nem öleli picit szorosabban a gyereket.

    És én pedig tiszta szívből szeretnék olyan gondtalan lenni.

    ———————-

    Iszonyú látni, hogy mennek el mellőlem az emberek. Emberek, akiket ismertem, akik velem együtt kaptak kemót, akik harcostársak voltak.
    Olyan ez, mint az orosz rulett: mikor kattan az én golyóm.

    Szar.

    És lehetetlen így élni.

    ————————

    Lehetetlen úgy élni, hogy mikor átöleled a gyereket azon gondolkodsz, hogy jó-e neki, ha ismeri ezt a lejárt szavatosságú anyját. Jó-e, ha kötődik. Mikor teszel jót? Ha még életedben kialakítod a rutint, hogy hogyan lesz apával?
    Hogy lásd, hogy megnyugodj, aztán pedig fogyj le (ez szempont, baszki! hullaként is belepusztulnék a szégyenbe, ha a koporsót cipelő munkás recsegőset fingana a súlyom alatt!!), öltözz fel szépruhába, aztán feküdj le az ágyba, rendezd el magadon a takarót, fogjak a kezembe egy csokor liliomot és tegyem be a szomorú vasárnapot – MAJD VÁRJAM A HALÁLT?

    Abban a tudatban, hogy a gyerekek ruhái felcímkézve, a gyógyszerek szintúgy, és… most figyelj… összegyűjtöttem a pénzt a temetésemre.

    ———————–
    És ma este kurvára elegem lett a sírásból. És a meghúzódott combszalagommal beültem a kocsiba és úgy döntöttem, hogy világgá megyek. És lemegyek a térképről. És befejezem ezt a libikókát élet és halál között. Mert az egyiknek mennie kell. Most az egyiknek mennie kell.

    És elindultam. Szakadt az eső, patakzottak a könnyeim és gyáva voltam, még ahhoz is gyáva voltam, hogy az elhagyatott major mellett kiszálljak a kocsiból és térdig süppedjek a sárba.

    Csak ültem ott, néztem a világító műszerfalat, és könyörögtem. Úgy, ahogy még soha. Hogy engedjen el végre a halál. Hogy élhessek még, igazi, mosolygós, napos életet – ha már egyszer életben maradtam.
    Hogy ne legyen jégpáncél a szívemen.

    ———————-

    És nem tudom, hogy hogy, de a kapunk előtt voltam. Egy ázott Gubanc csóválta a farkát, én pedig orrot fújtam, és bementem a házba.
    -Összeszedtem a temetésemre a pénzt.
    – Én meg hoztam fel meggylekvárt.
    – Bazdmeg hallod, amit mondtam? Hogy összeszedtem a temetésemre a pénzt?
    – Igen. A nagyi is megtette már 30 éve, még sírkövet is csináltatott. Te is ilyen mai fiatal vagy. Előrelátó.

    És akkor főzött egy teát. Átölelt. Kisírtam magam (faszom!) és egyszerre meleg lett mindkét tenyerem, ahogy a nagy, meleg kezébe tettem a kezem.

    Rákulcsolta a kezét. Azokat a kezeket, amik mindennél többet jelentenek nekem.
    A halálnak pedig el kellett engednie a kezemet.
    Nem tehetett mást – nekem csak két kezem van, és mindkettőt fogta az Élet.

    Megosztás:
    Egyéb

    Nem is tudok címet adni neki

     annyira fáj. Egy számomra nagyon kedves, nagyon drága harcostárs édesanya bajban van. Felmerült a csontáttét lehetősége, és bár ez csak lehetőség, de megbénít mindnyájunkat. 
    Nagyon-nagyon szeretném, ha nem az lenne. 
    Beszippantott a garázsvásár. Mármint nem az internetes felület, hanem maga a tény, hogy megszabadulok dolgoktól, emlékektől. Jó helyre mennek. 
    Én pedig vércseként mászkálok a házban és csapok le különböző dolgokra, majd elgondolkodom, hogy valóban szeretném-e, ha itt maradna vagy lehet valaki másé…
    Sokat sírok. Nagyon remélem, hogy csak a hormonok meg ez az irgalmatlan rossz idő, napfénytelenség, mert a “por”, ami a gondolatok rendezésével jár.
    Elolvasva amit eddig írtam, nos, kurva idegesítő. 
    Pláne hogy saját magammal kell élnem, na most abba gondolj bele…
    Csóró Medve áll, mint szamár a hegyen, nézi a lelki hullámvasutat, ahova ő ugyan nem váltott jegyet, de most mégis megkapja, és két dologgal tompítja a totális kiborulásomat: átölel és megetet. Mindig.
    —————————
    Iszonytató sokat dolgoztam a héten, olyan az agyam, mintha átmosták volna. Járok terápiába(ra?) még mindig, nagyon jó, végre haladunk, a csaj profi. Következetes. Nagyon-nagyon szakmai.
    —————————
    Új ecseteket kell vennem, mert a régiek kezdik érezni, hogy az 5 év kihagyás után nem úgy működnek, ahogy jó lenne.
    —————————-
    Annyi könyv van a garázsban, hogy új könyvespolcot kell vennünk. Komolyan.
    —————————-
    Megvolt az első 2 jógaóra, ennek eredménye, hogy fel tudom emelni a karom. 
    —————————-
    Tegnap este viszont elzakóztam és meghúztam a combszalagot (először azt hittük, hogy el is szakadt, de hála az égnek csak meghúzódott).
    Ez egy kurvák fasza hónap, emberek. Nagyon az.
    Megosztás: