Itt is megtalálsz:
Browsing Tag:

5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – Inspirálnak

    Ezer hála és köszönet, hogy vannak a környezetemben olyan nők (jó páran!), akik időről időre akkorát löknek rajtam, hogy el sem tudom mondani.

    Egészen biztos, hogy adott helyzetben fogalmuk nincs róla, mennyire beépül a szívembe-lelkembe egy-egy mondatuk, de így van: én ezekből táplálkozom és nagyon hálás vagyok, hogy valahogy mindig úgy alakul, hogy a jókor jó helyen valaki elejti pont azt az egy mondatot, amire nagy szükségem van.

    Például a felelősségről,

    akkor, amikor az inzulin, CH számolás, otthonoktatás, nagyi pesztrálása már kivenné az utolsó utáni energiámat is, és akkor velem szemben ül valaki, akinek a döntései komplett családokat érintenek. Sokat. A mindennapokban és egészen különleges helyzetekben is a legjobb döntést kell hoznia, mert egyébként emberek lába alól csúszik ki a talaj. És mikor meglehetősen éretlen módon csészealj méretűre nyitott szemmel megkérdem, hogy hogy nem roppan bele, nagyon szerényen csak annyit mond: nekem kell tartanom a hátam, az a dolgom – ők ebből nem érezhetnek semmit. Aztán nevetve hozzáteszi, hogy néha egészen sok csokit eszik, de azzal bírja.

    Például a vélemény felvállalásáról,

    amikor egy orvos igenis beleáll az “oltás – nem oltás – milyen oltás” kérdésbe. Egyrészt megkérdezhetem tőle, hogy mit gondol, másrészt belinkelhetem neki az alternatív oldalakat, harmadrészt nem kell attól félnem, hogy a kérdésemet felhasználja ellenem. És időt szán rá: magyaráz, érvel, elmondja, hogy ő is kutat, hogy hol tart most a kérdésben, hogy mi az, amit mindenképp beadatott a saját gyerekeinek is… és azt is őszintén elmondja, hogy nem tudja, hol az igazság. Megosztja velem a véleményét, partnerként kezel és egyetlen pillanatig sem érzem, hogy félnem kellene, hogy a kérdésem következményekkel és fenyegetéssel járna.

    Például a helyzetekkel való szembenézésről,

    amikor valaki nem sikálja a szart és nem hitegeti magát, hanem tervez, épül, a fájdalomból is erőt kovácsol és felnőtt emberként old meg krízishelyzetet.

    Például a szakmai magabiztosságról és az alaposságról,

    amikor valaki ki meri mondani, hogy “Nézd, egészséges vagy. Szerintem nem vagy felelőtlen, ha bevállalod a gyereket. Ezt orvosodként mondom – ennél jobb állapotban még nem voltál mióta ismerlek.”

    Például a távolból is figyelő kutyahűségről,

    amikor valaki úgy 3 évente aktuális az életedben, és tudod, hogy ha az éjszaka közepén hívnád, akkor is csak egy szót mondana: repülök. Hívj és repülök.


    Hölgyek, nagyon sokat köszönhetek nektek. Minden bátorság, munkabírás, lojalitás, odaadás ami bennem van egy kicsit belőletek származik.

    Minden tiszteletem a tiétek. Hétköznapi hőseim vagytok mind.

    1e3137ebda392b2050824bab4ef9aa09

     

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    Bak

    crazy-goats-on-cliffs-6

    Láttál már hegyi kecskéről képet, ahogy egyensúlyozva, lehetetlen magasságokban iszonyatos szakadék felett egy fél patányi helyen áll? Ember nem tudja, hogy került oda, miért van ott és hogy nem zuhan le, de a zord körülmények, a dermesztő mélység és az erős szél ellenére is megmarad. Áll. Kitart.

    Talán ezek a Bak minőség legfontosabb jellemzői, és az egészen biztos, hogy ennek a periódusnak a legközepén jár a testem és a lelkem.

    Minden évben azt hittem, hogy az új esztendő valamiféle friss erőt, dinamikát, tettrekészséget hoz majd, és csalódott voltam, hogy végül mégsem így lett.

    Idén úgy jöttek össze a dolgok, hogy megtapasztalhatom a Bak periódust a maga teljességében. Szörnyű évet zártunk: majdnem elváltunk, átrendeződtek a családi kapcsolataink, újra kellett tervezni az egész életünket és hát a gyerekek is nagy fejtörést okoznak. Novemberben volt talán a mélypont, akkor értünk a teknő aljára, és december legvégén hoztunk meg olyan döntéseket, ami mindnyájunk számára elfogadható, és ami mentén mindnyájan el tudjuk képzelni a boldog, kiegyensúlyozott és nem végletekig túlterhelt közös jövőt. Ehhez nekem is, neki is engedni kellett, rengeteg beszélgetés, megértés és igen, álmok feladása és időbeli eltolása volt az ára – mindkét oldalról. Nem lehet egyszerre mindent.


    Pár napja pánik volt, hogy folyik-e a magzatvíz. Nem folyt. Ma, a Kékgolyóban öt kicsi, gombostűfejnyi vércsöpp volt a bugyimon. Ismét nincs szivárgás, nincs keményedés, nem fáj, Kolos virgonc, tökéletes a vérképem, negatív a vizeletteszt, és hát hazajöttem, azóta fekszem, semmi. Néztem itt-ott-amott, nagyon úgy fest, hogy nem a babától jön, de hétfőn azért említem majd a doktornőnek a kontrollon.

    Addig fekszem. Teljes nyugalomban. Rengeteg magnéziummal, kalciummal, folyadékkal és… hát, tulajdonképpen mozdulatlanul. Hibernálva. Csak az egyensúlyra koncentrálva, csak sallang nélkül a túlélésre, a megmaradásra, a le-nem-esésre. Óriási jófejséget kapok mindhárom megbízómtól, a nagyi is próbál takarékon lenni, és a gyerekek is érzik, hogy ez most nem a nagy variálások időszaka.

    Maradj benn, Kolos. Gergő dadogása és éjszakai rémálmai javuljanak. Csökkenjen a szorongása – ne menj el, Anya, menj el, Apa, Anya ne legyél beteg(??), Apa ne aludj máshol (??), Barnesz kelj fel és lélegezz(??), elmegyek a Mamihoz, de hazajövök aludni, hogy itt vagytok-e”(??), “ne küldjetek el” (??), szóval legyen felszabadultabb, találja meg a kis békéjét, tudjuk őt úgy támogatni, ahogy neki a legjobb.


    Már tudjuk pontosan, hogy mit szeretnénk, tudjuk azt is, hogy mi a most ideálisnak látszó ütemezés, hogyan lábalunk ki ebből a lelki gödörből. Medve is új erőre kapott, kristálytiszta a kép, hogy mi az irány, és mégis, valahogy ez a január eleje nem a dinamikus újrakezdésről szól.

    Olyanok vagyunk, mint a hegyi kecskék. Mozdulatlanul, de sziklaszilárdan állunk, kitartunk, és várunk. Akaratosan. Makacsul. Nincs helye toporgásnak, téblábolásnak és felesleges mozdulatoknak: nem. eshetünk. le. Ez a január. Csend. Várakozás. Készülődés. Összpontosítás. Túlélés.

    Maga a Bak.

     

     

     

    Megosztás:
    mindennapok

    5 perc a semmiből – lófráltam

    Még az idő is kiderült, ahogy lófráltam a kirakatok előtt. Be-betértem egy antikváriumba, kértem elvitelre egy kávét,megittam a Múzeum lépcsőjén, kibújtam a cipőmből és a zoknimból, és élveztem, hogy nem kell sietnem sehova.

    Egy darabig még nyomkorásztam a telefonomat, aztán minden átmenet nélkül sírva fakadtam. Eszembe jutott egy osztálykirándulás még az ősidőkből, amikor cserfes kislányként azt ecseteltük, hogy ki kibe szerelmes, hogy kinek ki lesz a férje, hogy kinek mi lesz majd a foglalkozása vagy épp hol él majd – úgy harminc évesen -melyik országban.

    Nos, az akkoriaknak jelentem, hogy 35 éves leszek másfél hónap múlva. Lemondtam a nagy karrierről, aztán a kicsiről is, és mostanra két olyan munkát hagytam meg, amit nagyon szeretek: az egyik könyves a másik spa, mindkettő kommunikáció.

    Két gyerek, két fiú, egy erősen felújításra szoruló nagy ház, három kutya, aztán meguntam az összegzést, és nem folytattam tovább.

    Önző dög vagyok, azokkal az emberekkel nem tartom a kapcsolatot, így baromira nem érdekel, hogy mi van velük.

    “Kegyetlenszívűségem” teljes tudatában nyihogva felnevettem, de ment tovább a mozi: bodzavirágzás a kertemben. Meleg, nyálas babapuszik. Felhorzsolt térdek. Az érzés, amikor Medve megfogja a kezemet. Hatalmas komondor tappancsok a vállamon. Naplemente a Balatonnál. Kimerült sírás a tűzhely mellett. A friss, fokhagymás spenót illata. Gumimatrac és naptej. Sült, dióval töltött alma és csillagszóró. Hideg lábacskák és forró homlok. Visító kölykök és a széthasadó fejem. Komor csend utáni kibékülés, hogy ne feküdjünk le haraggal. Elvesztett nagyszülők. Rég nem látott testvér. Egy régi ezüstgyűrű, jé, el is felejtettem. Tulipán. Rák. Cukorbetegség. Rózsás fehéjas fehér tea. Nyx Amsterdam rúzs, fehér tornacipő. Drazsé kutya. Vegán töltött karalábé.

    És ismét a hasam győzött, elindultam  dédinél a vendégeskedő gyerekeimért ebédelni.

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    Öt perc a semmiből – Tízegészhét

    Facebook.
    D. a  Nike runner blabla alkalmazással az imént 10,7 km-t futott.
    ———–
    D. tavaly ilyenkor kopasz volt. Három gyereke, klassz férje van, meg egy jó futócipője. És egy nehéz év a háta mögött: daganat, műtét, ne soroljam.
    Egyébként emlékszem rá, botrányosan jól nézett ki kopaszon is. Körülbelül 3 km hosszú lábai voltak és olyan arca, hogy a járókelők bebámultak az ablakon, mikor ott pingáltuk magunkat egy ilyen mellrákos nőknek szóló szépítő délutánon az Estée Lauder szalonban.
    “Magam is meglepődtem, de jól esett”-mondja, mert nem lát benne semmi hősieset, drámait, erőlködést. Így vagyunk mi ezzel: írunk, futunk, szakítunk a régivel, örülünk minden kis sikernek. Beleadunk apait-anyait.  Mélyebben szeretünk és melegebben süt a Nap. Nincs bosszantó apróság, nincs elvesztegetett pillanat és nincs lehetetlen sem. Már senkivel nem mérjük össze magunkat és nincsenek megugrandó szintek. Magunkhoz képest leszünk egyre jobbak, de ha nem, már az is rendben van. Megtanultuk, hogy a legnehezebb pont magunknak megbocsájtani.
    És persze ott van az a vasakarat, az a nagyon erős ösztön, amit már jó ideje nem neveznek nevén az emberek, mert az élet kényelmes és tulajdonképpen nincs rá szükség. Életösztön. Csakazértis összeteszem a hátam mögött a tenyerem. Csakazértis, mert anno azt mondták, hogy sosem lesz olyan mozgékony a műtött oldal. Éljen a jóga.
    Nem vagyunk áldozatok.
    Szerencsések vagyunk.
    Minden pillanatban élünk.
    (Csak az a kurva futás, na az nem megy a fejembe. 10,7 km-t ki a fene futkorászik, ha nem üldözik a farkasok???:D)
    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – változás

    Egész hétvégén a változást tapasztaltuk meg.

    Könnyes búcsút százéves, elkorhadt bútoroktól. Álmoktól, cégtábláktól, csavaroktól, eszközöktől. Búcsú soha be nem teljesedett álmoktól, fiatalságtól, illúzióktól.
    Mindez azért, hogy helyet kaphassanak a mi álmaink: nagy összebújások, napsütötte bőr, homokos talpak és nagy kirándulások.
    Festett kavicsok, beszélgetések, bográcsozások.

    Nekünk is el kellett engedni a legalsó szint emlékeit. Búcsúztunk a “majd ha ott tartunk”-tól és a “hátha még egyszer arra visz az élet”-től, magunk mögött hagytuk a “jó lesz még valamire”-t és a “majd jövőre, ha….”-t.

    Kriszta barátnőm kérdezte, hogy vajon miért kapjuk meg harmadszorra is ugyanazt a feladatot: más életét rendszerezni, más élete munkáját lezárni, úrrá lenni a káoszon?
    Sok oka lehet, de számomra a legfontosabb üzenet talán mégis az, hogy meg kell tanulnunk a híres-nevezetes hurrikán szabályt: ha jön a vihar és három dolgot foghatsz meg, mihez ragaszkodsz?

    Érdekes, hogy ugyanazokat a dolgokat írtuk fel a papírra Medvével:

    1. egymás
    2. a kis családunk egysége
    3. az otthonunk
    Minden más nem a mi hatáskörünk, vagy ha igen, akkor… bocs, de mi akkor is ezt a hármat fogjuk, és csak reméljük, hogy más is belefér még a védett zónába.
    Aminek mennie kell, azt viszi a szél, aminek maradnia, annak meg lesz helye. 
    Én nem vagyok a változások embere – nagyon nem. Most is lassan megy, lépésenként, de legalább már megy, már nem fáj, már nem okoz annyi álmatlan éjszakát.
    Megtanultam. Háromból ment, de sikerült 🙂

    ——————-

    Megosztás:
    5 perc a semmiből, alma meg a fája

    5 perc a semmiből – Lassan két évesek vagyunk

    Bizonytalan lábakon járunk, vissza-visszanézünk. Mind a kettő nagyon lassú elszakadás: örömteli, félelmeket legyőző, életbe kimerészkedő, napfényes pillanatok ezek.
    Lassan két éves lesz. Egyre többször engedi el a kezem, egyre gyakrabban mászik magasra, eszik egyedül, formálja szavakká, mondatokká a gondolatait, valósítja meg, amit akar. Tűzön-vízen át. Mégiscsak Gergőről beszélünk 🙂
    Lassan két éves leszek. Egyre többször és egyre hosszabb ideig lélegzem fel. Leszek könnyelmű, bizakodó, teszek meg olyan dolgokat, amik egy éve elképzelhetetlenek lettek volna. “Majd ráadom jövőre.” “Majd ha már a felsős lesz és megyek érte…” Majd ha eljutunk Peruba.” “Majd ha lesz egy kislány unokánk.”
    Már csak a nagyon távoliaknál jut eszembe, hogy talán nem, talán mégsem, de elmúlik.
    Persze vannak nagyon rossz napok, nagyon keserves, rémülettel teli napok, de lassan több a nevetés. Figyelni kell, fegyelmezetten tartani mindent, amitől eddig jó volt, és bízni abban, hogy ha most még bizonytalan lábakon is járok, majd megjön az az egyensúly.
    Tudni és remélni, hogy bár még félünk a szörnyektől az ágy alatt és az ágy felett, még hátranézünk, elesünk, lehorzsoljuk, sírunk, segítségre szorulunk azért egymásba kapaszkodhatunk és együtt sikerül. 
    És minden jobb lesz, jobban megy majd, napról napra jobban megy majd. Nekünk, a mindjárt-kétéveseknek.

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – Húsvét

    Valószínűleg az embernek meg kell járnia a legnagyobb nehézségeket ahhoz, hogy igazán úgy érezze, minden jobbra fordul. 
    A jót nagyon könnyen vesszük magától értetődőnek. 
    Könnyen vesszük, ha van munkánk, ha van gyerekünk, ha egészséges a gyerekünk, ha egészségesek vagyunk. Könnyen vesszük, hogy van hol lakni, hogy ezer évre tervezünk, hogy bele sem gondolunk, mekkora áldás, ha valaki megérheti, hogy az unokáival focizzon.
    Mindenki meghal egy kicsit az élete valamelyik pontján.
    Megéli a nagy csalódást, az elhagyatottságot, a sikertelenséget, a magányt. Azt, hogy nem sikerül. Azt, hogy újra kell kezdeni, sokszor a semmiből, sokszor teljesen új alapokra helyezve.
    Ára van. Fájdalom, félelem, rengeteg könny, de a jó hír, hogy újra lehet kezdeni.
    Újra lehet kezdeni.
    Fel lehet támadni.
    Észre kell venni hozzá, hogy újra kihajt a tulipán, hogy újra kinő a haj, hogy újra szerelembe lehet esni, hogy a végén megfogan az a gyermek.
    Fel lehet támadni.
    Ez számomra a Húsvét legnagyobb üzenete.
    Megosztás: