és tényleg az vagyok. Hallom a saját lépteimet  az ócska linóleumon, pislog a neonfény. Nem pislákol, pislog. Hunyorog. Hunyorít. Nem tehetek róla, kinyújtom a kezem és végigsimítom a kartonozóban a leleteket – ilyet se láttam még, hogy a folyosón tárolják a leleteket.
Mennyi Szabó meg Tóth, te jó ég.
Vajon nekik is? Nekik is azt mondták, hogy mellément a kontrasztanyag és célzott bordaröntgen kell, mert ismét, ó, ismét, újra és újra felmerül, hogy talán áttét van?
A sok Szabó, Tóth és Vass is itt ült? Hallotta az edénycsörgést, érezte a zöldségleves és a főtt krumpli illatát a levegőben? Náluk is keveredett a jellegzetes röntgen szaggal?

Üresek voltak?

Féltek?

Ők is fáradtak voltak?

Felőrölte őket is a várakozás, a csak egy tumormarker, egy röntgen, egy ct, egy bárakármi?
Ültek éhesen, sorukra várva, csendesen, belül sírva az örökké százéves épületben?

Bíztak?

Vártak jóindulatot, emberi szót, megnyugtató leletet?

Megkapták? Hazamehettek élni az őrület után?

Tudtak tévét nézni, mosást beindítani, enni, postára menni és UPC-vel tárgalni?

A sok Tóth és Szabó túlélte?

————————–

Zokogtam, amikor hallottam, hogy lezárult, végleg lezárult a kérdés: nincs áttét. A múltkori lófasz sincs ott után újra a kérdések, a bizonytalanság, a fájdalom… újabb célzott vizsgálat. Egy vérvétel van hátra, aztán januárig semmi.

Csak az ősz, a tél, a karácsony.