Itt is megtalálsz:
mindennapok

Törékeny, vékony jég

Azt nem tudhatom, hogy Piffenyt mi késztette ennek a bejegyzésnek a megírására, de minden soránál bólogattam.

Nyolc éve blogolok – ez a kilencedik év, és az, hogy ki olvassa, az számomra sosem volt szempont. Először sminkes blog volt, aztán egyre több helyet foglaltak el benne a mindennapok eseményei, és egy idő után amolyan fekete lyuk lett, amibe beleordíthatom, ha valami fáj, beleröhöghetem, ha valami groteszk, és kiáraszthatom azt az örömöt, amit már nem bír el a mellkasom, annyira feszíti.

Itt olyan dolgokat is leírhatok, amit nem mesélnék el, ha találkoznánk, nem tartanám fontosnak, vagy nagyon korainak és nagyon személyesnek vélném (lásd a terhesség), illetve nem gondolnám, hogy rád tartozik.

Az én blogom ugyanis EGÉSZ BIZTOSAN nem arra való, hogy hírt közöljek magamról, másokat szórakoztassak vagy hogy így mondjam el, amit másképp nem mernék (muhahaha).

Ez az én játszóterem.

Egy játszótér, jó néhány tapasztalattal.

Az első és legfontosabb tapasztalat, hogy attól, hogy valaki olvassa, amit írok, és az életem bizonyos szeleteit látja, az nem jelenti azt, hogy ismer, pláne nem, hogy a barátom. Az annyit jelent, hogy tud olvasni, valahogy egyszer idetévedt, tetszett neki, amit és ahogy írok, és maradt. Ettől én még – az esetek nagy részében- nem tudok róla  semmit.

A második legfontosabb tapasztalatom az az volt, hogy olyan ismerősök, akiket személyesen is ismerek, anyáskodva/atyáskodva kívánták osztani az áldást, amikor nehéz helyzetbe kerültem, pedig KIFEJEZETTEN NEKIK sosem hoztam szóba az érintett témát, nem kértem véleményt, nem került be a beszélgetésbe, de ő olvasta a gondolataimat és mivel értesül a  gyengeségeimről, és abban a tévhitben van, hogy ezáltal véleményt formálhat, mert életvezetési tanácsokkal láthat el vagy rendre regulázhat. Nem miattam. A saját önbizalma, fontossága, tájékozottsága megélésére. Ezt egyébként nárcisztikus személyiségzavarnak hívják, ha jól tudom.

(Lefordítom, hogy Brüsszel is megértse: ha egy faluban hallod, hogy xy elvesztette a gyerekét/rákos/beteg a gyereke/válságban van/elhízott/karambolozott, akkor nem robogsz oda,, nem csöngetsz be, nem állsz a koporsó felett, hogy lám-lám, én átküldtem azt a cikket/tanácsot/ étrendet, ÉS TE NEM TARTOTTAD BE,ÉN MEGMONDTAM, hanem kussol. Kussol, és csak akkor nyitja ki a száját, ha kérdezik.

Sokszor elgondolkodtam, hogy csak az időjárásról vagy a felszínes dolgokról írok majd, de rájöttem, hogy így a saját online terápiámat (hihi) rontanám el teljesen. Tök felesleges, egyszerűen nem taníthatok meg felnőtt embereket arra, hogy nem mindenható istenek, nem folyhatnak OTROMBÁN, kioktatóan, kéretlenül más életébe. Nem, itt most nem internetes, arctalan kommentre gondolok (pont most volt egy csoportban erre példa, a vetélésem kapcsán kezdte el osztani valaki az észt, hogy mit-hogyan kellett volna csinálni, de nincs akkora jelentősége, ki is léptem). A valós távoli/közelebbi/egészen közeli ismerősökre, a hús-vér emberekre gondolok, akik nem csak úgy fellövik az okosrakétát, hanem egyenesen nekem szánják: mit egyen a gyerek, hogy csinálja a szomszéd, “egy RÁKOS minek szül gyereket”, lehet, hogy selejtesek már a petéid, stb., és persze számonkérnek, hogy mire miért így reagáltam, kinek mit mondtam, no meg hogy merészelem ezt vagy azt tenni vagy nem tenni,  és még folytathatnám a sort.

Tény, hogy a blogolás sebezhetővé tenne, ha hagynám. De nem hagyom. Már nagyon tudatosan és nagyon keményen húzom meg a határokat, és ahogy öregszem, egyre markánsabban igénylem a tiszteletet. Nem kell velem egyetérteni, nem kell támogatni, nem kell a segítségemre sietni vagy épp fogni a kezem egy nehezebb (jaj, nagyon nehéz most) időszakban, de az mindenképp, minden embernek, így nekem is JÁR, hogy tiszteletben tartsák a határait, és ne törjenek be rajta, ne gázolják le, ne lépjék át.

Social decency.

Ez az emberi kapcsolatok etikája –  nagyon vékony jég. Mi való, mit illik, kivel szemben mit engedhetek meg magamnak, mikor és hogyan kell visszavonulni és meddig mehetek el. Addig, amíg a felnőttek nagy része ennek teljes hiányában éli a mindennapjait, addig kéretik nem aggódni a szegény kis szocializálatlan gyerekeim miatt – valószínűleg pont miattam, pont ők elsajátítják majd a társas érintkezés ilyen-olyan szabályait.

 

Megosztás:
Previous Post Next Post

4 Comments

  • Reply Marianna

    Élni és élni hagyni. Köszönöm!
    Egy régi, hűséges olvasód

    2016-05-25 at 19:40
    • Reply Judit

      Szia, egy kis faluban élek, immár 50 éve. Az emberek MINDENBE!!! beleszólnak, mindent tudnak rólad, mindent jobban tudnak nálad. Azt is , hogy mit főztél, mikor, kivel, mit, milyen bugyi van rajtad, és hogy jó-e a körömlakkod a szerkódhoz.És MINDENNEK hangot is adnak. A negatívumokat természetesen a hátad mögött beszélik meg, egymással. A pozitívum annyira nem hírértékű. Nem akarlak megbántani, csak te nem tiltottad le a kommenteket, így nem bírom a véleményem magamban tartani. Van egy (új)gazdag réteg, ők a pénzükért elvárják, hogy minden kívánságuk teljesüljön. Van egy nagyon szegény réteg, na, velük ne vitatkozzál össze, és ne találkozzál éjszaka. A többiek próbálkoznak rengeteg munkával életben maradni.Még a 10 km-re lévő kisvárosban is több tízezerrel keres többet ugyan olyan képesítéssel egy pedagógus, pl. Mindenért kilométereket kell utazni, és ha normális orvosi ellátás reményében a megyeszékhelyre pofátlankodsz, akkor megjegyzik, hogy elveszed a helyet a városiaktól, menj haza. Ide nem sietnek túlságosan a jó hírű és nagy tudású doktorok.Bármilyen orvosi vizsgálat miatt szabadságot kell kivenni, hogy eljuss.Amikor végeztél a munkahelyen, vár az utca, az udvar, a virágoskert, a veteményes, a disznóvágás, a temetőkapálás.A házunk értéke, ami viszonylag komfortos, és az egész életünk munkája, kezdve a munka után kézzel kivetett vályogig, nem ér annyit, hogy a városban egy lyukat kapjunk érte. Hát, kb ilyen az élet a falukban, Bács-Kiskun megyében.máshol lehet, hogy jobb. Legalábbis remélem.J.

      2016-05-27 at 15:13
  • Reply Dorottya

    Szia Ági!
    Évek óta olvaslak, nagyon érdekes ez a poszt, fontos témákat feszegetsz, szerintem több misét is megérne.
    Kezdő marketingesként pár dologgal nem értek egyet (a célcsoportot igenis fontosnak tartom), a megjelenési felületeid viszont kivétel nélkül baromi szépek, átláthatóak, ízlésesek és konzekvens felépítésűek.
    Sminkesként pedig elismerésem, tudom már nem foglalkozol ezzel, de te hoztad olyan közelségbe anno a témát, hogy mélyebb szinten is el kezdjek ezzel foglalkozni.
    Ami miatt belevágtam a közlendőmbe, az pedig pont a privát szféra- nyilvános terep közötti határ megpendítése volt.
    Egy ideje harcolok magammal, hogy vajon mennyire engedhetem meg magamnak, hogy érzelmekről, érzésekről írjak egy nyilvános oldalon, mennyire válok céltáblává a “Nagy Testvér” világa által, mégis szeretnék túllépni a felszínes bejegyzéseken, mert ízléses és hasznos blog sok van, igazán mély tartalmú, magához láncoló szerintem viszonylag kevés.
    A problémám, hogy mindenki csak “sejtet”, persze ez bővítheti az ügyfélkört, baráti kört, bármit, de akkor is a felszínen mozgunk.
    Egy szó, mint száz, szeretem a blogjaidat, a stílusod, még ha nem is értek mindig egyet egy-egy bejegyzéssel (még szerencse:)), visszajövök, mert leköt, elgondolkodtat, új dolgokat ismertet, stb. Valahogy megfogtad a lényegét annak, amiről szerintem a blogolásnak szólnia kéne.
    Emberség…Vékony jégen mozgunk, amikor a tiszteletről beszélünk. Önbizalom hiány, kisebbségi komplexus, megfelelési kényszer és ismét a félelem (az érzelmektől, sebezhetőségtől,empátiától,stb.)… Azt hiszem, érzelmi intelligenciában még nőnie kéne a világnak.

    2016-06-13 at 11:39
    • Reply Ági

      Régi motoros marketingesként fontosnak tartom a célcsoportot – csakhogy ez nem egy üzleti blog. Ha az lenne, nem költöztetném, keresőbe tenném, hirdetném, szerződnék, és még egy csomó hárombetűs, angolból rövidített dolgot csinálnék. Itt nem. Itt a gőzt engedem ki- a saját játszóteremen.

      2016-06-14 at 05:17

    Leave a Reply