Itt is megtalálsz:
Egyéb

most már valamelyiknek engedni kell.

Mindenki azt hiszi, hogy a rákbetegek mellett nagyon fontos, hogy támasz legyen, amikor kiderül, hogy baj van.

Aztán a műtét alatt. A kemó alatt. A sugár alatt.

De ami utána jön, az… nos az szerintem a legkeményebb. A legislegkeményebb.

Az egész egy kurva nagy gyász.

Gyász. Így, ahogy mondom.

Az ember gyászolja az elvesztett ártatlanságát. Azt, amikor bemész a gyerekkel az óvodába, ráadod a váltócipőt, és tudod, hogy a melletted lévő anyuka 100 évre tervez. Neki meg sem fordul a fejében, hogy beül a kocsiban, a sarkon agyvérzést kap, balesete lesz, szívinfarktust kap és meghal. Nem, neki ezek nem jutnak eszébe, pedig így van. Nem gondol rá. Nem öleli picit szorosabban a gyereket.

És én pedig tiszta szívből szeretnék olyan gondtalan lenni.

———————-

Iszonyú látni, hogy mennek el mellőlem az emberek. Emberek, akiket ismertem, akik velem együtt kaptak kemót, akik harcostársak voltak.
Olyan ez, mint az orosz rulett: mikor kattan az én golyóm.

Szar.

És lehetetlen így élni.

————————

Lehetetlen úgy élni, hogy mikor átöleled a gyereket azon gondolkodsz, hogy jó-e neki, ha ismeri ezt a lejárt szavatosságú anyját. Jó-e, ha kötődik. Mikor teszel jót? Ha még életedben kialakítod a rutint, hogy hogyan lesz apával?
Hogy lásd, hogy megnyugodj, aztán pedig fogyj le (ez szempont, baszki! hullaként is belepusztulnék a szégyenbe, ha a koporsót cipelő munkás recsegőset fingana a súlyom alatt!!), öltözz fel szépruhába, aztán feküdj le az ágyba, rendezd el magadon a takarót, fogjak a kezembe egy csokor liliomot és tegyem be a szomorú vasárnapot – MAJD VÁRJAM A HALÁLT?

Abban a tudatban, hogy a gyerekek ruhái felcímkézve, a gyógyszerek szintúgy, és… most figyelj… összegyűjtöttem a pénzt a temetésemre.

———————–
És ma este kurvára elegem lett a sírásból. És a meghúzódott combszalagommal beültem a kocsiba és úgy döntöttem, hogy világgá megyek. És lemegyek a térképről. És befejezem ezt a libikókát élet és halál között. Mert az egyiknek mennie kell. Most az egyiknek mennie kell.

És elindultam. Szakadt az eső, patakzottak a könnyeim és gyáva voltam, még ahhoz is gyáva voltam, hogy az elhagyatott major mellett kiszálljak a kocsiból és térdig süppedjek a sárba.

Csak ültem ott, néztem a világító műszerfalat, és könyörögtem. Úgy, ahogy még soha. Hogy engedjen el végre a halál. Hogy élhessek még, igazi, mosolygós, napos életet – ha már egyszer életben maradtam.
Hogy ne legyen jégpáncél a szívemen.

———————-

És nem tudom, hogy hogy, de a kapunk előtt voltam. Egy ázott Gubanc csóválta a farkát, én pedig orrot fújtam, és bementem a házba.
-Összeszedtem a temetésemre a pénzt.
– Én meg hoztam fel meggylekvárt.
– Bazdmeg hallod, amit mondtam? Hogy összeszedtem a temetésemre a pénzt?
– Igen. A nagyi is megtette már 30 éve, még sírkövet is csináltatott. Te is ilyen mai fiatal vagy. Előrelátó.

És akkor főzött egy teát. Átölelt. Kisírtam magam (faszom!) és egyszerre meleg lett mindkét tenyerem, ahogy a nagy, meleg kezébe tettem a kezem.

Rákulcsolta a kezét. Azokat a kezeket, amik mindennél többet jelentenek nekem.
A halálnak pedig el kellett engednie a kezemet.
Nem tehetett mást – nekem csak két kezem van, és mindkettőt fogta az Élet.

Megosztás:
Previous Post Next Post

6 Comments

  • Reply Sorciere2

    Nagyon jó hogy ilyen Medve van melletted!!!!!
    Nagyon extra nagyölelés Boszi

    2014-09-15 at 06:01
  • Reply Lencsi

    Bármikor tudok elhagyatott majort szimulálni… isteni kapuccsínóval… mindenmentes verzió még nincs, de kifejlesztem!

    2014-09-15 at 11:56
  • Reply Kriszta

    Szívfájdítóan, gyönyörűen, félelmetesen igaz.

    2014-09-15 at 16:59
  • Reply VKI és VMP

    Szívemből szótál.

    2014-09-15 at 18:22
  • Reply HCAWP

    nincsenek szavak. csend van és semmi nincs. minden van.

    2014-09-17 at 12:01
  • Reply Mónika

    Eddig nem tudtam, hogy nem csak én érzek így…. Köszönöm, hogy leírtad a kimondani soha nem mert gondolataimat….

    2014-09-19 at 20:26
  • Leave a Reply