Browsing Category:
alma meg a fája
hogy szinte idegen, amikor mégis sikerül bevinni.
“Nincsenek barátaim, Anya, senki nem engedte, hogy beálljak a játékba”-mondta, és az sem vigasztal, hogy mindig arra toppanok be, hogy látszólag teljesen jól eljátszik, amikor megyek érte.
Rossz neki. Fáj neki.
És tudom, hogy ez a fránya helyzet az oka.
Nos, nem egészen.
Igen, az asztma… meg a kemó… és tény, hogy sosem tartottam itthon indokolatlanul. SOSEM. Ezzel együtt talán könnyebben döntöttem úgy, hogy maradjon egy-egy napot még a közelemben, mint kellett volna/lehetett volna.
Ölelni, szeretni, dédelgetni akarom, nevelni, okosítani, megélni – szinte harapni, mintha már nem lenne idő. Pont úgy, mintha már nem lenne idő.
Akarom Őt, akarom a közelségét, és elég egy dupla puffos – köhögős reggel, egy 37,4 – és már ölelem, bújunk, marad.
Nem jó.
Nem jó.
Nem állhat be a játékba.
Mert idegen.
Egy köcsög vagyok, basszus.
————-
Egyébként a mai napnak amúgy is vége lehetne már: hasmenés a két gyereknek, egy rémes paleo süti (bbbrrrrrrrrrrrrrr…rettenetes volt!), egy hiábavaló ácsorgás a doki rendelője előtt (azzal a bónusszal, hogy kiderült, hogy csak elkerültük egymást…).
————-
Nem tudok elszakadni: basszus, szegény gyerekem. Mit élhet át… 🙁
Belesimul a keze a kezembe, nem hiszi, hogy bármi baj lehet. Én vagyok a világa, a szabály, a szeretet. Én vagyok a döntés, az akarat és a biztonság.
Én vagyok az édesanyja.
Ő nekem a levegő, a napsugár, az erő. A karamell illatú puhaság. A süni. A napi harc. Az összefonódós alvás.
Apa szeret, apa majd hazajön. Semmi baj nem lesz.
……
…és ezt ő mondja nekem.
Mondom, mint egy kanál méz. Mint egy falat kalács. Mint egy kis meleg takaró.
Szerencsés vagyok, hogy van ő nekem.
Barnabás.
😀
Forró a kis homloka, nem használ se a nurofen,se a homeopátiás golyó. A germicid kúp (az atomágyú) még várat magára, de nem lesz egyszerű az éjszaka.
Itt fekszik mellettem, szuszog, néha felriad, akkor belekapaszkodik a kezembe és nyög egyet, majd alszik tovább.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán aggodalom van bennem. Nem, van egy naaaagy adag büszkeség is, hogy ennek a csodás, majdnem 4 éves cirmos hajú legénykének én lehetek az anyukája. Hogy én hallhatok olyan életbölcsességeket, mint
“most beteg vagyok, anya, mint egy kis szárnyaszegett tirannoszURUSZ reSZK” (említettem már, hogy kitört a dínó-láz? nem? akkor most mondom)
“jól van, megeszem még azt a falatot, hogy olyan nagy fejem legyen, mint apának” (nyerítettem a röhögéstől)
“Gelgőke, te kis HUNCUT VITÉZ, már megint a TILOSBAN SETTENKEDSZ?”
… és így tovább.
Most azonban gyanúsan jó: megissza a gyümölcslevet, lenyeli a szuszpenziót, nem ellenkezik, nem pöröl, nem magyaráz.
Csak elesett, és keresi az anyukáját. Pont úgy, ahogy én fogom az enyémet egy hét múlva, az 5. kemó után.