az akvarellpapírt és a tusokat is.

Csak mondom.

és én nem írtam. Azért ilyen nagyon ritkán fordul elő.

A kis életem nem száz boldog napról szól.

Nekem nincsenek minden áldott nap pillangók, felkelő nap és levendula illat.

Vannak napok, amikor lófasz sincs, csak egy orbitális cunami, ami elsodor, én meg küzdök, hogy a fejem a hullámok felett maradjon, ne bolonduljak meg, visszatérjek a sárga útra.

Az mindenképp szuper, hogy a negyedéves kontrollok csúcsszuper eredményekkel zárultak (egy bibi van a vérképemben, de már dolgozom rajta), és az is nagyon jó, hogy a doktornő pont olyan, amilyennek lennie kell: kiegyensúlyozott, alapos és lehet vele tervezni.

Na.

Működnie kell mostmár, na, egyszerűen túl sokat tanultam, fejlődtem, okosodtam és erősödtem ahhoz, hogy ne legyen jó.

A hét közepén vettem egy jutalom-napszemüveget, úgyhogy most lapítok, nagyon lapítok, a hónap végéig már csak száraz gluténmentes kenyeret eszem, mert… hát mert:D

Mi volt még, mi volt még… ja, befejeztem 3 scrapbook albumot is, majd mutatom egyenként, nagyon büszke vagyok rájuk. Voltunk játszóházban is, kézműves foglalkozáson is, úgyhogy nagyon klassz, tevékeny hét volt, meg persze rengeteget dolgoztam és nagyon (értsd: NAAAGYON) hosszú megbeszélések vannak mögöttem. Újabb zsákot vittünk cseritibe – remélem valaki nagyon boldog lesz a vadiúj, halvány aqua színű felsőmmel, ami véletlenül került a zsákba (Barnabás már meggyónta), én pedig csendesen sírok. Na jó, hangosan.

Készülök a nagy-évfordulós-hétvégére, alig várom, három nap kettesben, a semmi közepén, egy medence partján, és tádááám: kánikulát mondanak.

Jöjjön hát ez a hét, aztán pedig… legyen, legyen levendula, felkelő nap, és egy kis derült égbolt. Ha ez megvan, már hálás leszek. És komolyan nem teszem szóvá, hogy nincsenek pillangók.

Jó így. Így jó. Így is jó lehet.

Utazunk! Juhhú, juhhú, megyünk Medvével is (kettesben) és a gyerekekkel is, barátokkal, sőt csajos utazás is lesz!

Éljen a rizzsel-répával töltött kelkáposztás tekercs. Döbbenetesen finom!

Ezen a ruhán gondolkodom:

Szuper scrapbook papírokat vettem, most majd neki is állok a nyári albumnak. Döbbenet, hogy már eltelt egy hónap a nyárból – nagyon klassz programokat csináltunk a fiúkkal, és bár azért minden nap legalább egyszer vágyakozva nézek az óvoda felé, azért jó ez, hogy itthon van Barnesz, na.

Sőt, az igazi királyság az lenne, ha a teraszon tudnék alkotni-ragasztgatni. Medve ültetett nekem virágokat, én vettem terítőt az óriási asztalunkra, szóval…

megyek is.

És már csak egy mammográfia van hátra: vérkép oké, CT oké.

Gyorsan felkelek, csak fogat mosok, beletúrok a hajamba, öltözködés-készülődés, vérvétel. Nagyon kora reggel van, nagyon meleg nap lesz, kanyargunk az autópálya felé.

Pont mint egy éve.

Háromszázhatvanöt nap.

És megnőttek a tobozok a fán, kamaszodott a kutya, eljött a bőrkabátos-fejkendős idő, a hideg, a cudar szél.

Olvastam, gondolkodtam.

Már nemcsak néztem, hanem meg is láttam a lehulló faleveleket. Pocsolyába ugrottam a gumicsizmával. Kimentem kopaszon az esőbe és levettem a sapkámat.

Szeretettel és szerető emberekkel vettem magam körbe – akartam, kívántam, vágytam, hogy végre öleljen körbe, hogy ne kelljen bástya, hogy ne legyenek játszmák. Akinek mennie kell, menjen. Tisztuljon a levegő, legyen hely, tér, idő.

————–

…és folytatnám még a bejegyzést, és írnék, írnék, írnék. Akaratról. Fogcsikorgatásról. Könnyekről és hatalmas kacagásról. Főnix alakú felhőről a szülinapomon.

De mennem kell.

Valahol Győrben egy nagyon kedves ismerősöm édesanyja – úgy fest- bajban van.
Mennem kell és mutatnom, hogy menjen, hogy küzdjön, hogy van előre, hogy mindig van előre. Hogy fogjuk a kezét.
Hogy itt vagyok.

Mennem kell:)