Ha már sokat kell olvasni, úgy döntöttem, hogy olvasónaplót írok. Meg rajzolok.
augusztus 2014
- Viszketek. Újraüttettem a szemöldökömet, most pedig még viszket mint állat, én meg sebzett vadként picsogok.
- Holdünnepet tartottam tegnap: kimentünk a teraszra, összekucorodtunk a napozóágyon, néztük a Holdat (ha már ilyen közel jött, ugye…) és beszippantottam a friss, tiszta levegőt. Klassz volt. Gyógyító.
- Hajvágós project indul: nekem is, Gergőkének is, Barnabásnak is, mert már egyikünknek sem komfortos így.
- Holnap pizzát sütünk Kriszta barátnőmnél. Alig várom, 3 hete nem ettem pizzát. Botrány, na.
- Elkészült Barnesz bölcsis albuma, nagyon örülök, hogy végre összeállt! Ez maga az album, egy darab kartonból hajlítottam ilyen becsukhatósra, papírral díszítettem, rátettem a kis léghajót és kapott egy szép zöld bőrzsinórt is.
Elválaszthatatlanok. Összenőttek, cinkosok, veszekednek, falaz egyik a másiknak és másik az egyiknek. Egy folyton beszélő kisfiú és egy tériszonyos kutya – le sem tagadhatnák, hogy a mi klánunk tagjai. Defektes mind:)
Pesten a vidéki gyerek. Ujjongott a villamoson (szeretettel köszöntelek Benneteket, velem utazó barátaim!!!!! Éljen a villamosos utazás, hurrrrráááá!), és annyira fura ezt látni. Még csak pár éve költöztünk el Pestről, de benne Budapest már semmilyen nyomot nem hagyott, ő már ízig-vérig vidéki csávó, még akkor is, ha jelentős időt éltünk a körúton.
Mondom. (Lásd előző kép. Már csak egy traktor kell.)
Ez az alapja a prágai útinaplónak, ez még a kreatív klubon készült, aztán otthon befejeztem, szép lett. Most egy régi, megsárgult oldalú Büszkeség és balítélet könyvet alakítok majd albummá – magamnak. A megismerkedésünk 7. évfordulójára átalakítom emlékkönyvvé: szerelmes levelek, kis emlékek, elkapott pillanatok még azokból az arany hónapokból.
Ja. Magamnak. Medvének meg veszek valami lézeres víszszintmérőt vagy valami hasonló romantikus cuccot. Ő annak örül.
Csodás.
Két kézzel túrok a festékben, megszárad a homlokomon a gesso, összeragadnak az ujjaim a selyemfénytől és befolyt a körmöm alá a tinta. Dolgozok, szenvedek, fájok és mosolygok, vagyok és belepusztulok majd újra feltámadok.
Lakkozom a tetejét.
Alkotok.
Beszélgetek magammal. Nehéz, mert nem ismerem ezt a lányt.
Már nem mutatkozhatok be úgy, hogy helló, egykor sminkes voltam, meg hogy ó-azt-ismerem-én-is jártam-oda, meg egyáltalán…
Hanem…
Na akkor lássuk.
Helló, Ági vagyok, kommunikációval foglalkozom, azt is tanítom- verbális és non verbális formában. Jó vagyok abban, amit csinálok, szeretem is, vannak benne nagy kihívások és ujjongós sikerélmények is. Fasza, na.
Harminchárom éves elmúltam, egy napon születtem a kisebbik fiammal, rövid, barna hajam van és kékesszürke szemem.
Most épp 42-44-es ruhákat hordok,imádom a kabátokat, a kendőket és a sálakat. Elmúlt a körömlakk mániám, a körmöm praktisse-francisse oszt csá. Erre van idő, az is géllak.
Két csodás gyerekem van (ez megmagyarázza az időhiányt) és egy klassz férjem, aki ugyan a legalapvetőbb dolgokat sem tudja megjegyezni (nem veszünk x szolgáltatónál 2 éves előfizetéssel sim kártyát és CSAKIS sim kártyát, mikor az összes itthoni készülék y szolgáltatós, basszameg… ez tegnap volt, még nem hevertem ki). A legalapvetőbb agyhiányával együtt szeretem és ő is szeret engem, ennek ékes bizonyítéka, hogy élek (én a helyében már agyonvertem volna magam).
Kevés barátom van, de rájuk számíthatok, még akkor is, ha egy rohadt alak vagyok, mert elfelejtek mindenkit visszahívni, hogy akkor megyünk-e moziba, vagy mi lesz a lekvárfőzéssel.
Nagyon szeretek kávézni. Írni. Olvasni. Inkább sósat eszem, mint édeset. Gyűjtöm a parfümöket és a papírboltban mindig ellágyulok.
Egy nagy házban lakom, egy imádott, 13 éves autóval járok, van 2 kutyánk (egy törpeschnauzer és egy komondor) és sajnos egyáltalán nem virágzik ki a seprűnyél is a kezemben – pont leszarom a virágokat. Pedig többször megpróbáltam. Komolyan. Éljen a kövirózsa.
Imádom a meleget, a nyarat, a pasztell színeket és a nivea tusfürdő illatát. Az eredetit, a sötétkéket, naná.
Tavaly nagyon beteg voltam, most már testileg jól vagyok, a lelkem viszont még javításra szorul, úgyhogy azon még dolgozom.
Most tanulok élni.
Szeretem a poncsókat, a gyümölcsteát, a klasszikus zenét (besírsz, de bartók rádió forevör). Nagyon szeretek vezetni, főzni (egy nagyon speciális diéta szerint táplálkozunk).
A dolgozószobámból írom a blogot, és meg se merem mutatni, hogy mekkora resveteg kupleráj van a szekreteremen.
Hát, ez vagyok.
hogy a legutolsó bejegyzésem minek köszönhető… Nos, egy fél üveg tramininek. Ennyi. Ebben a balhéban most nem volt se kineziológus, se családállítás, talán Annamáriának, az új terapeutának van hozzá köze.
De még az sem biztos.
A tramini biztosabb.
Új… nos, nagyon sok dolog új.
Van ami vadiúj és persze van, ami régi-új.
Sokat festek mostanában. Eszméletlenül, iszonyatosan hiányzik a festék, a pacsmag, a kence. A színek, a textúrák, a hatások, a rétegezés, de arcok (és lézerpontos kéz) hiányában most marad a papír.
Kreatív napló, nincsenek szabályok, ragad a papír, és olykor, amikor ráteszem a legfelső lakkréteget egy oldalpárra, le is zárom az adott témát.
Jó érzés.
Megyek, mert Gergő üvölt, és a kurva-szar-anya versenyen simán nyernék. Kreatív naplózás, mi? Visít a gyerek. Höccöcöö
Lány lettem.
Nos, volt néhány nem annyira remek nap…
Mint például a szombat. Az hagyján, hogy hajnalban keltünk, a két gyereket összepakoltuk, majd utaztunk 200 km-t azért, hogy Medve 150 emberre főzzön a rekkenő hőségben, miközben
– a gyerekeket egy sátor alá tudtam kipakolni, ahol csurgott rólunk a víz
– beálltam zöldséget szeletelni
– a Duna kb. 50 méterre volt tőlünk, így folyamatosan azon gondolkodtam, hogy egy bazi erős bicajlánccal magamhoz csatolom Barnabást
– de legalább Gergőnek újabb foga jött, így üvöltött végig.
De Medve főzött. Finomat. Barnesznak legalábbis nagyon ízlett…:)
Aztán hazafelé természetesen mindenki hullafáradt volt, nyűgös, hisztis, úgyhogy ultranagy veszekedésbe fulladt az egész, de annyira, hogy közöltem az én drága férjemmel, hogy
1., húzódjon félre az autópályán
2., én kiszállok
3., majd valahogy hazajutok
4., ha akarok
5., és egyébként is, hagyjanak békén, nekem ez nem szórakozás, a fasz kivan ezzel, így megy el a szombatom, bla-bla-bla.
Sírtam a fáradtságtól és a kialvatlanságtól.
——–
Vasárnap viszont olyan de olyan jó volt, alkotódélutánon jártam, ahol díszített naplót festettünk-ragasztottunk-pacsmagoltunk.
Az enyém ilyen lett:
Ráfestettem, stencileztem, nyomdáztam, patináztam a fényképekre is, a legnagyobb buksisimi Ádámtól jött, mikor megkérdezte, hogy ez képeslap-e.
Mindegy, nem békülök:P
Na jó, azért van mivel megvesztegetni, merthogy szerintem ez valami gyönyörű. Hiába, na, azért este mikor kiülök a teraszra, már lehet érezni, hogy ez nem az a nyár már…
de nem írhatok az étrendről. Sajnos/szerencsére nem írhatok róla. Nem is tudom, milyen szmájlit írjak a végére:):(
Egyébként most épp…
Itt ilyen kólásüveg formájú a gyerekem, nem tudom megfejteni, hogy mitől. Aki már látta, az tudja, hogy keskeny csípőjű szarkagyurka, szóval fogggalmam nincs, mitől néz itt így ki. Muhaha.
Jellemzés Erika nénitől: “kisebb társait előszeretettel irányítja” (khömmm. családtagjait is.)
Ezeket az én aranykezű pikasszóm festettem, amíg tartott a papír és azután is, végig, fáradhatatlanul, asztalon-bútoron át, a végtelenbe.