Nagyon kevés barátom van. Azok, akik vannak, hát, azokkal sem vagyunk napi kapcsolatban. Na jó, van, hogy igen, és épp úgy hozza az élet, hogy minden nap dumálunk, ha meg épp olyanunk van, akkor két hétig azt sem tudjuk, mi van a másikkal.

Aztán egy maratoni telefonhívás alatt behozzuk a lemaradást. Mindenki mondja a címszavakat, és csapongunk, hadarunk, vihogunk vagy épp sírunk – minden átmenet nélkül. Hülyének hülye a barátja:)

Ha Veled nem beszéltem volna egy hete, akkor ezeket mesélném:

• Durván rákattantam az avokádóra megint: most épp vegán sajtos palacsintát eszem gyöngyhagymával és kikanalaztam hozzá egy egész avokádót.
• Nagyon mennek a szendvicskrémek is mostanában itt nálunk, nem győzöm pürésíteni a hozzávalókat: általában vagy napraforgómag és alma az alapja, vagy zeller és alma, de már mindenféle ízesítésben szerepelt az étlapunkon. Volt paradicsomos-rukkolás, currys-mangós és gombás is. Nem tudjuk megunni.
• Vekerdytől olvasom az Érzelmi biztonságot, nagyon tetszik.
• Megjött a második konténer is, és hála az égnek, már lassabban telik, mint az első, ami azt is jelenti, hogy kevesebb a kacat.
• Javasolta az orvos, hogy tartsak egy lúgos víz ivókúrát, most épp azt kutatom, hogy hol lehetne ilyesmit fellelni. Egyelőre a Tündérvíz tűnik befutónak, már a neve miatt is. Tündérvíz.
• Tegnap egy óriási kondér enyhén csípős csilit készítettem (húsnap volt), és lefagytam ma reggel: a kondér fényesre elmosva a helyén. Elfogyott mind.
• Végül nem vettem semmit a Black Friday-en, helyette kiköltekeztem az orvosnál: ezen a héten 65.000 Ft-ot költöttem el ultrahangra, terhesgondozásra, kontrollra és persze a fogorvos sem volt két fillér. Az eszem megáll.
• Holnap már égnie kellene az első gyertyának, nekünk azonban még mindig nincs koszorúnk, úgyhogy ma felhozatom a pincéből az utolsó karácsonyi dobozokat is és megnézem, van-e benne alapanyag. Ha van, szuper, ha nincs, akkor 4 gyertya lesz és slussz-passz.
• Megvan a gyerekeknek a Mikulás ajándék! Barnus egy levélpapír készletet kap (visszaírt a kislány!), egy matchboxot (kezd sláger lenni), Gergő szintén egy matchboxot és egy kutyás kirakót. Édességet olyat kapnak, amit ehetnek: liofilizált málnát, mandarint, narancsot, törökmogyorót és szárított gyömbért. Persze lesz egy-egy szelet csoki is, nagy nehezen találtam olyat, ami minden kritériumnak megfelel.
• Szeretnék egy olyan társasjátékot Karácsonyra, amivel együtt tud játszani a 3,5 és a lassan 7 éves. Van valami tippetek?

Azt hiszem, tavaly ilyenkor volt az egyik mélypont. Soha nem gondoltam volna, hogy sima kontrolloknál (is) ennyit számít az orvos, azt hinné az ember, hogy vagy lát valamit az istenadta, vagy nem, és kész-passz jónapot. Na ez nagyon nincs így: az akkori onkológusom előszeretettel ismételtetett MINDEN vizsgálatot, mert “látott valamit”, mert ez “valami rosszaságnak tűnik”, mert… mert ő maga valószínűleg rettegett a ráktól. Hiába mondta az én drága jó doktornőm, hogy Ágika, ne hallgass rá, nincs baj, nézd meg a laborod, minden frankó, azért bennem negyedévente keresztbe állt az ideg. Ennek az ámokfutásnak 2016. januárjában vetettünk véget: még megcsináltam a  negyedéves kontrollt, aztán…

áprilisban már az régi orvosom fogadott, aki vizsgálatot már nem tudott csinálni, mert várandós lettem – kicsit hamarabb és hát elsőre, de sebaj, hurrá.

Majd elment a baba.

Közben feltúrták a kertünket, a házunkat, az életünket, és ebben az ámokfutásban kellett megtalálnom a rendet a március óta inzulinos Barnabással. Még szerencse, hogy nem volt időm hosszasan tépelődni, mert Medve nagymamája combnyaktörést szenvedett, és hordágyon hozták ide hozzánk. Lakni. Örökre.

És hamarosan már nemcsak a kimerültségtől hánytam, hanem attól is, hogy teljesen spontán és nagyon nem tervezetten (sőőőt), beköszönt Kolos, hogy ő bizony elindult, jönni szeretne.

Közben Medve megálmodta, mivel szeretne foglalkozni élete hátralevő részében, előkereste a régi papírjait, megnézte mi hiányzik, és kitalálta, hogy befejezi a tanulmányait, mert neki most van ihlete.

Ami – több más dologgal- a házasságunk eddigi legmélyebb gödrébe vezetett bennünket, ahol újra kellett értékelnünk, hogy hogyan képzeljük el a jövőt, a megváltozott, “nem-tud-suliba-menni-a-gyerek” jövőnket…

… és aztán körvonalazódott egy megoldás, amiről itt és itt írtam, majd rengeteget beszélgettünk, és rájöttünk, hogy tényleg, valóban így képzeljük el a jövőnket, és ezt nem szeretnénk egybemosni se külön bejárattal, sem semmivel a mindennapi életterünkkel, úgyhogy sokkal nagyobb fába vágjuk a fejszét: külön ingatlant szeretnénk vásárolni a terveinkhez.

Ami jó, mert nem kell építkezni. Ami rossz,mert kérdéses, hogy találunk-e olyat és ott, ahol megálmodtuk: közel a házunkhoz, megfelelő beosztásút, világosat, kuckósat, jó parkolással.

Összeszedettebben és komolyabban indulhat el, amit terveztünk, de sokkal nagyobb a felelősség is.

És mindenhez még erőnk, kitartásunk, akaratunk is lenne, ha sikerülne rendezni a sorainkat a férjemmel. Ha újra jókat tudnánk beszélgetni, ha nem hullafáradtan vakkantanék oda valamit foghegyről, ha végre lenyugodna és befejezné az önmegvalósítást, ha,ha, ha. Hahaha.

… eljött a pont, amikor befejeztem az évet. Már semmi de semmi mást nem szeretnék ebben a fennmaradó 6 hétben, mint dolgozni, sütit sütni, karácsonyra hangolódni, elvarrni az elvarratlan szálaimat (pénteken megyek fogorvoshoz, már fél éve nem voltam és ez az én leváló dentinemmel elég hosszú idő) és pihenni szeretnék.

Olvasni, feltöltődni, hímezni, szelektálni, a felesleggel megtölteni még egy konténert. Átgondolni, hogy a rengeteg változás

• igen, más lesz Medve munkája
• igen,már soha nem lesz olyan, hogy ne legyen cukorbeteg a táplálékallergiás gyerek
• igen, a Nagyi már csak egyre rosszabb állapotban lesz
• igen, az otthonoktatás a megfelelő forma a számunkra
• igen, háromgyerekes anyuka leszek ÉS most is megtartom a munkámat, sőt, újra nyitom a kis stúdiómat, MERT EZ ÍGY EGYBEN TESZ BOLDOGGÁ

Lezárom a felesleges emberi kapcsolataimat

• Már megint dolgozol az újszülött mellett? Igen, és akkor lesz a legtöbb időm a munkára, ez már tapasztalat, sőőőt, tök jó lesz, mert nem kell még pluszban kemóra is járni. Igen, múltkor úgy volt, és összesen egy munkahelyen esett le nekik, hogy beteg vagyok, az is az ötödik kemó után.
• Nem kell a felesleges áramvámpír siserehad: már nem szeretnék más hóbortja miatt minden második szombaton hajnali 6-kor felkelni
• … és nem szeretnék kiselőadásokat hallgatni, hogy otthonoktatok (mégis milyen jogon??), gyereket várok (ki fogja felnevelni??) ésatöbbi.

Elfáradtam. Már csak arra szeretnék gondolni az évnek ebben a legkuckózósabb, legfényesebb, legmelengetőbb időszakában, hogy mennyire jó lesz nekem egy felesleges kacatoktól megkönnyebbült házban, egy kisöpört, újraálmodott, újjárendezett életbe várni a kisfiamat.

• Porszívók, amik nagyon drágák voltak, és majd egyszer megjavíttatjuk. Öt éve.
• Dermesztő pofájú plüssfigurák, amik még a gyerekkoromból maradtak, de hát emlék.
• Teljes garnitúra merőkanál-krumplitörő-húsvilla-klopfoló készlet, ami majd egyszer még jó lesz valahova, de jaj, mégsem, mert a Balcsin is van már.
• Még működő ’78-as kávédaráló. Ha elromolna a másik kettő.  És persze két kotyogós kávéfőző a nyolcvanas évekből. Évek óta Gaggia gépeink vannak. Igen, kettő.
• Tepsik, fazekak, húsfeldolgozó teknő, üstök, kondérok, megfeketedett fakanalak, kicsit elromlott villanyrezsók.
• Majd még beleférek ruhák.
• Majd még jó lesz, mert drága volt öltönyök – a kétezres évekből.
• Ipari páraelszívók, amiket csak meg kell javítani.
• Hordó, amiben majd fát lehet gyökereztetni.
• Bútorok, amiket majd fel lehet újítani, kár, hogy nem bírom a DIY-t, mert vagy 130 éves gyönyörű bútoraink vannak, amiket nem festenék le, vagy megveszem, ami kell és nem antikolok.
• Csempék a dühöngő ’90-es évekből, amik kb 5 négyzetméterre elegendőek. Hatféle. Ugyanitt lambéria maradványok és pont annyi üvegtábla, hogy sehova ne legyen jó, mert úgysem lesz üvegházunk.
• Boroshordó.

Majd, majd, majd. Nem sorolom tovább, semmi értelme, mert még mentében is a sírógörcs kerülget, annyira nyomaszt, mert három éve, harminckét évesen egy jó kis mellrákkal küzdve meg kellett tanulnom, hogy egyáltalán nem biztos a majd.

A helyzet az, hogy ülünk a szaron.

Mert ami az enyém, azt már nem veheti el tőlem senki, és majd egyszer nagy érték lesz,és ha majd venni kell, akkor nem kell érte pénzt kiadni. No meg más hogy örülne, sok rászorulónak meg egy sincs, jöhetnek még rosszabb idők, becsüljük meg amink van.

Az igazság azonban az, hogy lépni nem tudunk.

Fuldoklunk mindattól, ami elhasznált házasságokból, elhasznált életekből, sikertelen sorsokból ránk maradt – egy nagycsaládban a válások száma egyenes arányos a Pillangó című könyv példányszámával – abból ugyanis mindenki vett magának egyet. Nálunk legalább hat példány van. Kicsit elhasznált gumigyűrűvel záródó fagyistermoszból is. A válást-úgy fest- csak fagyival lehet túlélni.

Könyvet nem dobunk ki, baszki, csak a regényemet nem találom, de van itt Kabos önéletrajz, Gogol Köpönyegből 3, meg Moldovától duplázva sorozatok, csak nem olvasok Moldovát. Műalkotások elemzése. NDK autóstérkép.

És babaruhák. Nem baj, ha kicsit foltos a body, itthonra jó lesz a harmadiknak, de csóró, csak kinyúlt, átfosott, lesárgabarackozott bodyban fog járni, mert hát baszki MINDIG itthon vagyunk, lehet, hogy Vakarcs vagy Kiskoszos lesz a ragadványneve. Vagy Örökölt. Vagy Jó Lesz Az Még. Én pedig Jó Lesz Az Még anyukája leszek, és már bömbölök, hogy a Jó Lesz Az Még életemben váltogathatom a félig jó villanyrezsókat és betehetem az aranycsíkos román vázába a művirágot, és nem, az Istennek sem találom a kedvenc rúzsomat, mert egy ezer éve nem használt szájzuhany mögött van a vadiúj Braun elektromos fogkefe fejekkel együtt, hogy basszameg mennyt kerestem. De nem baj. Mert van műszálas, ezüst topom a pincében, amiben 2004-ben Siófokon…

Nyelem a könnyemet, nyelem a taknyomat, jön a düh és jönnek az emlékek, fogdosom a felfele kunkorodó agyarú elefántot, amit valaki olyasvalakitől kaptam, akit utálok, de nem baj, mert a Terebessben vett elefánt biztos frankón szerencsét hoz, még a címke is a talpán, volt vagy há-rom-e-zer forit is, bumm, a konténer aljára.

Majd ha mennek a gyerekek kirándulni, fél literes üvegpalack? Tényleg? De nem mennek kirándulni. Iskolába se. Dirr. Törjön is össze. Rezsóval töröm az üveget, basszameg.

Stóla. Stóla, amit majd egyszer felveszek az operába. Csak nincs hozzá ruhám. És nem akarok az operába menni ebben a stólában. Alatta egy régi Damiani selyemkendő. Azt kiszabadítom, a stóla repül. Vele minden olyan, amit nagyon szeretnék, de igazából nem szeretnék: az ezüst borítéktáska, a belebújós kispapucs (frankón van marabutollas papucsom?), a balconette melltartóim. Harmincöt vagyok, lassan három gyerekem lesz, és hatszor akkora a mellem már, mint ami ebbe beleférne, és ha még kínálnám is a portékát, pillanatokon belül hétgyerekesek lennénk.

Nem kell banana split kehely. Hányok ettől a kék üvegtől, na. Nem eszem banana splitet. A nyomorult rák óra nem ehetek tejterméket és glutént sem, cukrot sem. Szarok rá, mennyi volt ez a kurva kehely. Nászajándékba kaptuk. Biztos ők is kapták, mert egyébként jó ízlésük van, erre nem adtak volna pénzt. Banana split. Tarthatnék benne mondjuk gyöngyöt. Csak nem fűzök gyöngyöt. Cukorbeteg gyerek. Dirr.

És gyűlik, halmozódik, a kiserkélyről dobálom: a cirkalmas betűkkel díszített summer 2004 cd-t és a mese dvd hegyeket, amit azóta nem tudunk lejátszani, hogy Gergő egy egész guriga gyurmát belenyomott a rendkívül jó minőségű AKAI lejátszóba, ami szintén megy a konténerbe.

Elherdáljuk, nem becsüljük, nem tartjuk, nem tiszteljük. Ugyanakkor jön a dac, hogy de igen. Előre húzom a Hummel figurát. Előveszem a kedvenc bögrémet, ami dobozban volt, mert egyszer valaki olyantól kaptam, aki már nem aktuális… de ettől a bögre még szép és jó lenne naponta nézni. Megszállottként rendezem át a színpadot, dobom ki a másét és veszek egyre nagyobb levegőket, és röhögök a saját hülyeségemen: hát bolond vagy? Hát kinek az életét akarod élni? Hát kire vagy tekintettel?? Kinek a szarait őrizgeted? Olyan emberek holmijával van tele az életed, akiknek ez, ez a felesleges adakozás, a gyerekeknek adtam az egyetlen módjuk arra, hogy megmaradjon az emlékük: nem, nem hívnak fel, mikor kórházban vagy a 25-ös cukrú Barnabással és egy tál levest nem hoztak a kemoterápia alatt, de majd a gravírozott étkészletből tudni fogják az unokáim, hogy xy aztán marha fontos lehetett, mert hisz lám van tőle egy redvás étkészlet? Amit meg kéne tartani,mert biztos milyen fontos volt anyának…

És csak hull-hull a  rengeteg holmi.

Félre ne érts, nem jó érzés.

Egy háború sosem jó érzés.

A túlélést választottam, a saját életemet. És annak az az ára, hogy Moldova ne takarja el a kedvenc regényemet.

Kezdem a lényeggel: a 35-45-ös férfiaknak ki kellene venniük 10 év szabadságot. Harmincöt évesen elbúcsúznánk tőlük, megveregetnénk a vállukat, még elmennénk velük egy utolsót táncolni, aztán kész-passz,eltűnnének, mint a kámfor.

Mi nyugodtan építhetnénk karriert, nevelhetnénk gyereket, ehetnénk szezámos csirkét és salátát anélkül, hogy valaki fancsali pofával csülköt reklamálna. Rend lenne a fürdőszobában, a zoknik betalálnának a szennyesbe, az összes megkeresett pénzünket magunkra költhetnénk és alhatnánk, ha lefektettük a kölyköket.

Ehelyett végignézzük a midlájf krízisüket, amivel a fasz kivan.

Új nőt keresnek, megértő csitriket, akikkel elfelejthetik a mindennapi gondokat és újra 25-nek érezhetik magukat. (Nem, ez nem Medve. Ha ilyen lenne, megkérném, hogy költöztesse ide a nőt és minden másnap főzzön ő.) Vagy épp életvezetési válságuk van. Mit dolgozzak, mi értelme az életemnek, valóban csak ennyit tartogat nekem az élet? – és egyéb ilyen baromságok, amikre mi, nők kurvára nem érünk rá, mert valakinek felnőttnek is kell lenni – you know, pénzt keresni, stabil munkahelyet fenntartani, gyereket nevelni és példát mutatni, ingnyakat sikálni, és egyéb ilyen középosztálybeli, unalmas, konvencionális dolgokat csinálni, amikor rájuk jön az utazhatnék, az önmegvalósíthatnék és a balaton soundozhanék, a világmegválthatnék. Az önmegvalósíthatnék és a világmegválthatnék van Medvén, és elviselhetetlen, szörnyű, hisztérikus röhögésre késztet és verem a fejem a falba, milliószor elgondolva, hogy leszbikusnak kellett volna lennem – csak akkor nem lenne nekem ez a három gyerek, márpedig nekem ez a három kell. Vagy csak elválhatnék. Vagy tarthatnék egy szeretőt, akit nem szexuálisan abuzálnék, tekintve, hogy egy hordó van lassan a hasam helyén, hanem csak leültetném velem szemben azt a férfit, és könyörögnék neki, hogy olvasson fel egy papírról értelmes, felnőtt férfiakhoz méltó mondatokat, és elkortyolgatnék egy pohár bort, miközben hallgatom.

Hát így, ezek jártak ezen a héten a fejemben.

… azt hiszem végleg betelt a pohár és valószínűleg rámegy egy barátság. Igazából bosszantó ügy, nem nagy horderejű, de pont azt a gombot nyomja meg nálam, amire a legérzékenyebb vagyok: ha valaki nem tartja a határait.

… vasárnap reggel megyünk megnézni egy helyet, ami az elmondás és a képek alapján tökéletes lenne stúdiónak: pont ott, pont úgy és pont olyan, amilyet elképzeltem. Kérdés, hogy meg tudunk-e egyezni, hogy élőben is tökéletes-e és hogy meglesz-e az a szikra, hogy igen, itt szeretnénk dolgozni.

… Barnus élete első levelét írja egy nagyon okos, ügyes, és -milyen lenne, naná!- csodaszép, szintén otthonoktatott kislánynak. Megírtam a levelet, most másolja, kis rajzokat készít hozzá, hétfőn pedig postára is adjuk. Lebeszéltem arról, hogy az alábbiak is bekerüljenek  a levélbe:

• le tudom írni, hogy fos
• “gondoltam, írok neked a gödöllői kastélyról, mert a lányokat érdeklik ezek a szarságok”
• “na mostmár befejezem a levelet, mert anya sorozatot akar nézni és nem hajlandó tovább írni”

illetve nem engedtem, hogy beletegye

• a fél pár zoknit, amit még tévedésből hozott el az oviból, de póni van rajta
• a legyet, amit leütött
• némi szárított vízibolhát, hogy megmutassa, mit eszik a halunk, akit Cápának hívnak.