1. Mindenbe csilit tennék, ezen a hétvégén ilyenem van. Csilis-narancsos sütőtökleves. Csilis csicseripogácsa (hamburgerbe). Csilis csokipuding.
2. Az utolsó következménye az a fél óra volt, amikor azt hittem, úgy fogok meghalni, hogy a hasmenéstől kimerülten a fürdőszoba kövén fekve az utolsó, amit látok majd az az, hogy hogy forgatja a mosógép a kék felsőmet.
3. A töklámpás egy irtó klassz dolog. Nem lehet kinőni.
4. Ma 28-ig ugrott fel a gyerek cukra. A krízis másfél órán át tartott, azóta minden teljesen oké.
5. Megnéztem az Infernot és nem tetszett.
6. Most régi thrillereket nézek újra, sokkal jobbak, épp az Életeken át megy.
7. Vissza fogok térni a Khadi samponhoz. Irtó sokáig kitart és egyszerűen annyival jobb a többinél, hogy az elmondhatatlan.
8. Hétvégén Töklámpás Fesztivál!
9. Gergőről most küldött anyu egy fotót, ahol egy óriási plüsspók mászik a karján.
10. Elképesztő zellersalátát csináltam! Zeller, répa, alma lereszelve, egy bő evőkanál mustár, egy bő evőkanál por eritrit és egy bő evőkanál rizstejszín összeturmixolva – ez az öntet. Nem lehet megunni.
11. Ma töltöttük a 17. hetet, belépünk a 18.hétbe.
12. Lemostam ma a konyhaszekrényeket.
13. Konmari mindenhol: ma gyerekcipőket “mariztam” és a mosogatószekrény alatti dzsungelt.
14. Követni kéne a könyvet, de egyelőre az “ahol érem” elv érvényesül.
15. Ezzel együtt haladok, haladok, egy csomó cd-t is kidobtam.
16. Gergő mostani kedvence a Maszat a vonaton
17. Barnus kapott egy láthatatlan tintával író tollat: ha megvilágítod a beépített UV lámpával, akkor látszik az írás. Nagyon menő 🙂
18. Tök jó a DM-ben kapható fehérítő kendő: Medve atlétái ragyogó fehérek lettek.
19. Megszavazták a fiúk, hogy minden vasárnap este legyen hamburger.
20. Csodaszép magasszárú piros cipőt láttam, amit nem veszek meg, mert csórók vagyunk…
21. … minden pénz ablakra, ajtóra, fürdőszobára, öltözőszekrényekre, fűtésrendszerre kell.
22. Hímezhetnékem van. Ezzel párhuzamosan 68 évesnek érzem magam.
23. Tervezgetem a karácsonyi menüt, mindenkinek van valami kívánsága, nem lesz egyszerű: az egyik kacsát kér (ez fix pontnak látszik), a másik bejglit, a harmadik (ez év vagyok) diócska sütit, a negyedik meg sült almát. Ez lesz a legegyszerűbb:)
24. …éééés hamarosan kezdődik a karácsonyi időszak. Még megvárjuk Szent Mártont, aztán felkerülnek nálunk is a fények, a girlandok, a fahéj és a csillagpor.
25. Pakoljuk a garázst… hááát, gyerekek, itt még mindmáig harcoló szovjet alakulatok is vannak 🙂
26. Megtaláltam a menyasszonyi ruhámat.
27. Kedden lesz a megismerkedésünk 9. évfordulója, ez átlagban 3 évente egy gyereket jelent. Halálosan jó lettem matekból, mióta CH-t kell számolni, mindent visszaosztok darabra 😀
28. Francia csokitortát ennék, Éva, semmit nem kell mondanom, ugye? Megvan az íz, ugye? Soha többé, ugye tudod, ugye? 😀
29. Miss Izland a jó büdös francba elküldte az őt lekövérező szervezőket és visszalépett a versenytől.
30. Két hét után meggyógyult Felhő kutya szeme, elfogyott a szemcsepp. Nem volt nagy dráma, de csepegtetni kellett.

Hosszú ideje más ritmusban élünk, mint a nagy átlag. Ez nem feltétlen jó, nem feltétlen rossz – ez van, így alakult.

Nekem például a hétvége nem jelent semmit – cserébe nem igazán érzem át a hétfő reggelt utáló Facebook posztokat sem, és nem, az sem hozott fordulatot, hogy iskolás lett a gyerek, ugyanis otthonoktatós családként nekünk nem kell beérnünk, rohanva reggeliznünk, futva busz után iramodnunk vagy épp ülnünk a reggeli dugóban.

A mi életünknek egészen sajátos ritmusa van.

Vannak napi ritmusaink.

Minden reggel meghatározott időben inzulint adunk, kiszámolt, friss reggelit eszünk. Az ebéd mindig pontosan délben van, a vacsora valamikor hat és fél hét között. A napunkat munkafüzetek, színes papírok, cukormérések és kisétkezések tagolják. Fix pont még a kora délutáni alvás, és tö-ké-le-te-sen egyetértek Vekerdyvel: a kisiskolásoknak is nagy szükségük lenne a délutáni szunyókálásra, 6 és 8 éves kor között ugyanis legtöbb esetben nem az igény, hanem a lehetőség szűnik meg… Barnusnak rengeteget számít a cukra szempontjából, hogy hogy vág neki a nap második felének…

Vannak heti ritmusaink.

Megvan, melyik napokon mennek a farmra, ez az két időpont szent és sérthetetlen, minden mást.  Kialakult az is, hogy melyik nap mit kell intézni ahhoz, hogy gördülékenyen menjenek a mindennapok: hétfőn megrendelem a zöldséget, az orvosi időpontok általában csütörtökre esnek, kedden mindig megbeszéléseim vannak. Nem szeretem, amikor össze-vissza vásárolunk, és két kisgyerek mellett, terhesen, úgy, hogy itt a nagyi, nagyon meg kell gondolnunk, hogy mennyi időt hajítunk ki az ablakon feleslegesen.

Ami a családi időtervezésben (van ilyen szó?) nagyon bevált, az a google naptár.

Nekünk ennél bonyolultabb egyelőre biztosan nem kell, gyorsan és átláthatóan tudjuk szervezni a napjainkat és ez nagyon sok súrlódástól kímél meg minket. A munkám folyamatosan megy, nincs hétvége, nincs hétköznap, de nagyon szeretem és nem cserélném el semmiért. Itt a ritmustalanság maga a ritmus, és mivel jó ideje Medve is szabadúszó (ráadásul hamarosan jönnek a kiegészítő vizsgái is), így a naptárunk teljesen bekékült az iskolás időpontjaival, a gyakorlatokkal. Igen, jól tippeltél, én a rózsaszín vagyok, hozzám ilyen bejegyzések tartoznak, hogy “Ági, Óbuda, értekezlet”, “Hírlevél”, “20. heti genetikai ultrahang” vagy épp “tumormarker”.

A gyerekek sárgák. Ott vitathatatlanul a “gyerekek anyunál” bejegyzés a kedvencem, de most érdekesnek tűnik a “Waldorf Töklámpás Fesztivál – sütit vinni, dekorálásban segíteni”, a “farm” és a “színház Barnesz” program is. Kis borzongással várom a “Barnus labor, hgba1c”-t (bár a legutóbbi remekül sikerült!) és a “Gergőke úszás”-t is – minden kétséget kizáróan az utóbbi sokkal veszélyesebb. Gergő. Medence. Szófogadás. Víz. Aham…

Látható, hogy az életünk nem havi ritmusra bontható, inkább

három hónapos ciklusok

vannak benne, ezeket tagolják az ünnepek és a saját ünnepeink – ezeket semmiért nem hagynánk el. A jeles napok ritmusa és az hozzájuk  kapcsolódó kézműves dolgok, jellegzetes ételek segítenek a gyerekeknek valahogy kijelölni az időbeli korlátokat: szeptemberben Mihály sárkányos kenyeret és röptethető sárkányt hozott, most leveleket préseltünk, hamarosan pedig elkészül a novemberi, azaz Márton-napra az ablakdísz, hajtogatunk mécsestartót és bő egy hétig ilyen-olyan pogácsákat sütünk majd…

… kiderült, hogyan lehet építészetileg megvalósítani a tervünket, ez teljesen leszűkítette az alaprajz lehetőségeit is, és minden pillanatok alatt a helyére került – és nagyon jó ez így

… bejelentkezett egy nagyon szeretett kicsi cég, hogy szeretne jövőre is velem dolgozni, nagy örömmel vállaltam el

… ugyanakkor visszautasítottam egy felkérést: soha többé nem tudok tejterméket népszerűsíteni sajnos.

… Barnabás és a dédi elég rosszul (nagyon rosszul) jönnek ki egymással, egész hétvégén állt a bál, a kisfiam ugyanis érzi, hogy őt nem/nem úgy szereti a nagyi, hogy kivételezik Gergővel, és hát erre az a válasza, hogy ahol tud, betart neki. Nehéz látnom, hogy mennyire nem tudja elfogadni, hogy Barnabás más: hogy vannak jobb és rosszabb napjai, hogy nem lehet vele bírni, mikor magas a cukra és hogy rémisztő, amikor leesik. Ugyanazt a megvetést /értetlenséget/megbélyegzést/ítélkezést látom a nagyin, mint pár “szuper sikeres” pedagóguson Barnabás múltjából, – volt, aki nyíltan megmondta, sőt, terjesztette, hogy Barnus ADHD-s (és? ha az lett volna mi lett volna?), és bizony sokszor vizsgálták autisztikus tünetekkel is (láttál már valakit 2,4-es cukorral? Nem? Nem is kívánom senkinek). Szóval szinte a sajnálattal vegyes undorig elmegy a hangnem, ha a fiamról beszél, és bennem olyan indulat tör felszínre ilyenkor, amit nagyon nehezen kontrollálok, de megteszem mégis. Mert nem érti. Mert neki a down szindrómás gyerekek is “az olyanok párosodjanak, de ne szaporodjanak”, meg az autisták is “már egyébként az ilyenek is elég sokáig élnek gyógyszeresen“, és ez nem gonoszság, ez leginkább generációs szakadék. Nekem ebben a sztoriban egy feladatom van: engedni a fiamnak, hogy kiálljon magáért, tompítani a helyzet élét és mindannyiszor elmondani neki, hogy senki nem tökéletes, és ezt csak a dédi sajnálhatja, hogy így “szegény szerencsétlen, de azért elég aranyos” gondolkodik róla, és hogy sajnos nagyon sokan gondolkodnak majd még így róla.

Mert nem tudják, hogy Barnus ismeri majd a legjobban a testét, hogy olyan egészégkultúrája lesz, mint keveseknek, hogy erős, hogy kitartó, hogy vas akarattal bír.

Nem tehetek róla, nem jut eszembe jobb, mint megölelgetni a gyerekemet és összenevetni vele, illetve azonnal közbelépni, ha érzem, hogy “helyzet” van – márpedig a nagyi sajnos szemmel láthatóan vadássza azokat a szitukat, amikor beleköthet a gyerekbe és kifejezheti nemtetszését.

… olyan finom fokhagymás lángost ettünk, hogy ágyneműt kellett húzni másnap este, mert a bőrünk kipárolgásától fokhagymaszagú lett a huzat 🙂

… elolvastam Galbraith Silwormját, és alig várom a harmadik részt – azt magyarul fogom, mert eredeti nyelven jóval lassabban ment azért…

… most jó néhány megnézendő film van a listámon: alig várom a Blindspot új részét (ma esteeeee!), az új Bridgetet is nagyon ajánlotta valaki és várom a Girl on Traint is.

… nagyjából rendeztük a sorainkat Medvével és hosszú idő után végre nem duzzogva aludtunk el. Hanem sehogysem – ugyanis azt tapogattuk mosolyogva, hogy hogy mozog odabenn a kisbaba 🙂

Rettenetesen sokat veszekszünk mostanában, valahogy nem akarjuk megtalálni az egyenest. Borzasztóan megvisel. A 9. évünket húzzuk együtt, ami azért nem annyira kevés már, és most van egy jó mély hullámvölgy. Hullám-hasadék. Hullám- Mariana-árok.

Nehéz a közös vállalkozás, nehéz a cukorbeteg gyerek, az otthonoktatás, a táplálékallergia. Nem, minden jó így,ahogy van, nem kívánnék mást, csak… nehéz. Napok óta forgolódom az ágyban éjjelente, ezernyi gondolat cikázik a fejemben és… az már a múltkor is kiderült, hogy nem vagyok jó a “nemgondolásban”…

Az ilyen helyzetekben nálam három dolog szokott segíteni:

1., felteszek egy arcpakolást (zöld agyaggal)

2., olvasok egy jó könyvet (Galbraith Silkworm)

3., csokis sütit eszem (Medve hozta)

Mindegyik megvan, várom a csodát.

A nagy röhögést Barnus hozta, aki a megadott betűkből a következő szavakat állította össze:

Szombaton jön az építész, van dúla tanácsadónk és megállapodtunk ez egyik leendő zöldségbeszállítóval – nálunk is lehet majd bio zöldséget átvenni, hetente jönnek a csomagok. Nem korlátlan a dolog, szóval ha tutira akarsz menni, névvel lehet már most jelentkezni, ha szeretnéd, hogy Neked mindenképp legyen.  Többször írtam már erről a rendszerről, imádom, jó rég így veszem a zöldség jelentős részét.

Hordozási tanácsadót még biztosan keresünk, bár egy ismerős ismerősével már beszéltem, de nem éreztem azt, hogy tudnék azonosulni azzal, amit mond, úgyhogy várjuk az igazit 🙂

Mire ma délután hazaértem, már elkezdett felfele kúszni a lázam, úgyhogy szigorú ágynyugalomra ítélt még a halálosan náthás férjem is: gyömbéres tea, sós vizes inhalálás (meg kell keresni azt a nyomorult gyógyszerporlasztót), és egy tonna zsebkendő társaságában töltöm a délutánt és szövegezem a leendő honlapot, amíg bírom. Ha nem bírom, akkor alszom majd, aztán kész-passz, eszünk hideget.

Hideget. Muhahaha.

A hideg azt jelenti, hogy készítek egy adag fűszeres sült  zöldségkrémet (jóóóóóó sok lilahagymával, ezen a héten már nincs több megbeszélésem :D),  és gyúrok hozzá egy kenyeret, amit a sparheltben sütök majd meg.

És csendben nyammogok. Nem szól majd Palya Bea, LGT, Joni Mitchell és végre bekussol a Cookie & Friends, ami egyébként a világ legjobb, legegyszerűbben követhető angol nyelvkönyve gyerekeknek – de már kiég tőle a fülem, annyit hallgattuk.

Semmi nem szól majd. Csak nyammogok a cserépkályha lángjait nézve, és nem gondolok:

• M. nyakláncára, amiről le sem tudtam venni ma a szemem, szenzációs volt, és ígért egy zsömle receptet, azóta fo-lya-ma-to-san szendvicset akarok enni
• I. életére, amit egy csapásra megvarázsolnék, ha lenne varázspálcám
• A. nyűgös kisbabájára – meggyőződésem, hogy szellemeket lát, ezt beszéltük ma délután
• arra, hogy 38 nap múlva indul a Gilmore Girls – A Year in Life (4 rész!)
• arra, hogy mennyire fáj a fejem és mennyire szart sem ér a sós vizes inhalálás
• arra, hogy Medve milyen boldognak tűnik, hogy végre azt csinálja, amit mindig is szeretett vona – tulajdonképpen visszatér a kezdetekhez.
• arra, hogy mennyire ennék karamellás csokitortát
• arra, hogy mennyire nem kéne gondolnom semmire, csak bámulni a tüzet.

Ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy

1., köhögök (és azonnal tüdőáttétet fantáziálok)

2., rengeteg gyömbéres teát iszom

3., hacsak tehetem, a hétvégém egy részét az ágyban töltöm – ráadásul változatos társaságban.

A múlt hetet Rosztov gróffal, Dolokhovval és Bolkonszkij herceggel fetrengtem végig (ne guglizz, Háború és béke, így én sem tudtam volna), ezen a héten pedig egy csapat dúla és bába volt a társam, miközben a Vörös sátor sorozatot néztem. Szívből ajánlom mindkettőt, én ezeket a változatokat néztem:

Tehettem, mert a múlt héten a gyerekek anyunál aludtak, ezen a héten meg állatkertbe mentek, ami alapból jó pár óra szabadidő, ráadásul annyira kidőltek, hogy mikor anyuék hazahozták őket, már csak a spenótos quiche-t tudták útessék-lássék betolni (haha, azt sem én készítettem! na ki volt időmilliomos ezen a hétvégén?? na ki???), aztán kidőltek aludni.

Medve és a Nagyi pakolnak a Nagyi lakásában, úgyhogy egész nap nincsenek, én meg néha mosogattam (egy-egy epizód feldolgozásaként), beindítottam jó pár adag mosást, apránként kisúroltam a konyhát, este pedig beülök egy kád magnéziumos fürdőbe, és megpróbálom kitudakolni a gyerektől, hogy mégis milyen név tetszene neki, mert erre a Kolosra egyelőre nem nagyon rezonál.

Holnap indul a hét, nagy rendezvény van az egyik megrendelőmnél, van pár megbeszélésem is és persze orvos, védőnő, és egy nagy naptáregyeztetés – Medve iskolába jár és most mindenben támogatom (nem húzom nagyon a szám, ha nem hoz szénsavmentes vizet.)

Na, legyen ebből az állatkertezésből is egy ilyen dupla kép…  Anyu lőtte, és mivel ismeri az unokáit, gondolom nem tartotta prioritásnak, hogy látszódjon az arcuk 🙂