így a komment az előző bejegyzés alatt.
De, volt. Volt gondom magammal.
És igaza is van a kedves kommentelőnek. És persze a nyomaték kedvéért ?!?!?!?
Azt hiszem, nagyon-nagyon nehéz eset vagyok ebből a vásárlás-nem vásárlás szempontból, de a férjem mellett rengeteget tanultam az ésszel költésről, beosztásról, spórolásról.
Például sokáig azt hittem, hogy érdemes megvenni valamit csak azért, mert olcsó. Nem baj, ha csak egy szezont bír ki (cipő), nem baj, ha 3 év múlva tönkremegy (botmixer), ezt erre szánták, ennek ennyi az élettartama, slussz-passz. Nem kellett a drága kés, nem áldoztam minőségi papucsra, hisz a másik ugyanolyan szép volt, ha nem szebb /flitteresebb / színesebb.
Nos, ez mára javarészt elmúlt. Megtanultam válogatni “jó ajánlat, de nem kell nekünk” és “jó ajánlat és jókor jön” között.
Gyerekek. Miután a huszonnyolcadik pár kiscipőt motorozta le a lábáról a gyerek 2500Ft-ért, utánajártam, hogy a Decathlonban 3900Ft az, ami klassz, strapabíró, hasított bőr, felpöndörödik az elejére a gumitalp, így kibírja a motorozást is.
A gyerekruha nekem nem ér sok pénzt. Szuper akciókban veszem a nem túl színes gyerekruhát, most a H&M-ben van szuper kettőt fizetsz-hármat vihetsz akció bodykra, melegítőkre, pólókra. Gergőkének három melegítőnadrágot vettem 2500Ft-ért, Barnabásé drágább volt, ott 4000Ft-ot fizettem a 3 nadrágért. Miért nem használtat? Mert ebben a korosztályban a melegítőket szétrongyolják a gyerekek, én pedig nem szeretném, ha rongyos ruhában lenne a gyerekem az óvodában.
Ruha, cipő. A 20 ezer forintos Berkemann papucs 8 év után is pontosan ugyanolyan, mint amilyen az első nap volt: nem szakadt szét, nem ment szét a talpa, nem feslett el, pedig vittem magammal a kórházba 2x(szülni), hordtam a kertben, itthon, húztam-nyúztam, de semmi. Úgy maradt, ahogy volt.
Hála az égnek, kompletten le kell cserélni a ruhatáramat, mert nagyjából 20 kilót fogytam eddig. Leesnek rólam a nadrágok, viccesen nézek ki a tavaszi kabátban és még sorolhatnám. Óvatosan vásárlok, főleg olyan darabokat, amikbe még belefér 10 kiló mínusz. Nemrég a hádában vettem rengeteg cuccot, tökéletesen megfelel az a farmerszoknya is arra, hogy a napi rohanásban magamra húzzam. Ha pedig sajtótájékoztatóra kell mennem, akkor lehet sejteni, hogy nem farmerszoknyában megyek, ezért kell mindig egy-egy jól szabott blézer.
Az elektronikai eszközök megintcsak sarokkövei a háztartásunknak. Itthonról dolgozom, így gyakorlatilag a laptopom és a telefonom az irodám, a munkatársam, a titkárnőm és a mindenem. A laptopomnak nagyon jónak kell lennie, mert egyébként nem futnak jól rajta azok a grafiaki és kiadványszerkesztő programok, amiket napi szinten használok. Fontos, hogy strapabíró, megbízható darab legyen, és igenis megveszem drágábban csak az acélszálas ház miatt, mert ÚGYIS leveri a gyerek. Nem azért, mert nem érdekel, nem becsülöm meg és engedem, hanem azért, mert egy óvatlan pillanatban megtörténik.
Mivel a laptop ilyen terhelés mellett nagyjából négy évet bír ki, abban a pillanatban, amikor megveszem az újat, elkezdek gyűjteni a következőre, így mikor odaérek, hogy na akkor most kell, akkor valóban előszedem a mellényzsebemből. Igaz, előtte 4 évig tettem abba a bizonyos mellényzsebbe… fillérenként.
Na jó, nem fillérenként. Inkább mozi helyett. Napi szintű meki-kávézó-kínai kaja-fél literes kóla helyett. Napi doboz cigi helyett, napi tábla csoki helyett. Görög nyaralás helyett, téli síelés helyett. Napi “ó, 600Ft simán elmegy a pékségben” helyett.
Félre ne érts, bírnám a laptop és a nyaralás kombót együtt is, egyik ellen sem vagyok beoltva. Együtt viszont most nem fér bele a keretbe, most a munkaeszköz a prioritás, de remélem – ó, nagyon remélem!- hogy hamarosan mindkettőt megengedhetem, megengedhetjük majd magunknak.
Hisz végülis azért dolgozunk, hogy legyen. Azért osztjuk be, hogy legyen. Azért tanultunk, azért dolgoztam végig terhességeket, gyest, műtétet, betegséget, hogy jussunk egyről a kettőre.
Amikor kitűztem magunknak, hogy 30 napig nem költünk semmire, az iszonyú felszabadító érzés volt. Tök tárgyilagosan fel tudtam mérni, hogy
- Mire van igazán szükségünk. A porszívó kérdéssel évek óta csak bajlódunk és a laptop cseréje is időszerűvé vált.
- Mi az, amire nincsen szükségünk. Lemondtuk az extra tévécsomagot és eladtunk jó pár régi babaholmit, háztartási eszközt és eladtam a régi telefonomat.
- Mi az, ami van otthon. Totálisan kiürítettük a kamrát, elhasználtuk az utolsó csomag fagyasztott zöldborsót /meggylekvárt /lecsót. Találtam egy komplett tisztasági csomagot a gyereknek (szalvéta, kézmosó, vécépapír, fogkrém, folyékony szappan). Rengeteg színes ceruzát, zsírkrétát, megsárgult füzetet.
- Mi az, amit meg lehet javítani. Iszonyúan szeretem a férjemben, hogy bármit megszerel. Egy lámpa újrahuzalozása? Nem gond neki. Ki kell cserélni a dugót? Sima ügy. Tizenkét éves a vasalónk. Az ipari sütőnket használtan vettük. Az éjjeliszekrényemen álló lámpát az ócskásnál, és Medve huzalozta át. Én is bármit megvarrok, stoppolok, lefestek…
- Mi az, amit újra lehet hasznosítani? Nagyon ritkán dobok ki ételt. A százforintos kaspó a legjobb filctoll tároló. A nátrium perkarbonát pedig mindent kifehérít. Az éjszakai almás pépből, amit Gergő iszik, egy tojással simán lehet palacsinta.
- Mi az, amit itthon is meg lehet csinálni? Nem veszek nutellát. Egy időben magam főztem a mosószert, és ezt újra bevezetjük, mert a Persiltől és a Tomitól is viszketnek a gyerekek – a sajáttól soha nem viszkettek. Van szuper mosogatógép tabletta receptem, az is megér egy kipróbálást. Itthon készítem a ketchupot, a majonézt, a lekvárt és van, hogy a popsikrémet is. Mert rohadt sok időm van? Igen. Négy munkahely, két gyerek, nagy háztartás mellett nem hiszem. Másképp áll össze a napom, mint valakinek, aki bejár a munkahelyére. Jó így? Ez van, tök felesleges azon gondolkodni, hogy jó-e így. Remélem, hogy lesz olyan életszakasz, amikor eljutok én is moziba, sétálni, gyakrabban összejönni barátokkal.
- Azért veszek meg magamnak MINDENT, mert rákos voltam? Nem. Egyrészt nem veszek meg magamnak mindent (pedig de jó is lenne:P). És pont azért nem veszek meg mindent, mert rákos voltam. Megérdemlem, hogy amit megveszek, azt jól tudjam használni és sokáig tudjam használni. Király lenne, ha annyi bevételünk lenne, hogy impulzusvásárolhassak, amit csak akarok, mert. rákos. voltam. Muhaha. Persze. Hogyne.
Új kategóriák, új szempontok álltak össze a fejemben.
Megérdemlem a nem viszketős tusfürdőt (ez nem feltétlen árat jelent, inkább azt, hogy ne vegyek meg máshol mást, csak azért, mert akciós, hanem ragaszkodjak ahhoz, ami bevált), a robotgépet (mert agylobot kapnék nélküle) és azt, hogy ne fájjon a lábam a cipőben. Ez -azt gondolom- alapos körültekintés kérdése.
Sajnos nem engedhetem meg magamnak a vágyaim jelentős részét. Nem fér bele a wellness, nem fér bele egy prágai/barcelonai/görög út, nem fér bele a fesztiválszezon/nem fér bele egy autó törlesztőrészlet, így addig nyújtózkodunk majd, amíg a takarónk ér.
Hát, így. Jó nekünk? Jó.
Mindenkinek így lenne jó? Nem, dehogy. Más másra költ szívesen, azzal és úgy teljes az élete. Könyvek százszámra, 600Ft-os körömlakkok tömegével, glossy újságok, a bicajtáska, kineziológus, koncertek, beülni egy sörre/moziba/pizzára a haverokkal. Szolibérlet, flabelos, uszoda. Műköröm, masszázs, fodrász. Rafting, converse cipő, lakásfelújítás.
Egyik sem rosszabb /felszínesebb /alaposabb /követendőbb élet, mint a másik. Csak más. Mindenki más.
És nem, már nincs bajom magammal a vásárlási szokásaim miatt. Megtanultam a leckét.
