Azt nem tudhatom, hogy Piffenyt mi késztette ennek a bejegyzésnek a megírására, de minden soránál bólogattam.
Nyolc éve blogolok – ez a kilencedik év, és az, hogy ki olvassa, az számomra sosem volt szempont. Először sminkes blog volt, aztán egyre több helyet foglaltak el benne a mindennapok eseményei, és egy idő után amolyan fekete lyuk lett, amibe beleordíthatom, ha valami fáj, beleröhöghetem, ha valami groteszk, és kiáraszthatom azt az örömöt, amit már nem bír el a mellkasom, annyira feszíti.
Itt olyan dolgokat is leírhatok, amit nem mesélnék el, ha találkoznánk, nem tartanám fontosnak, vagy nagyon korainak és nagyon személyesnek vélném (lásd a terhesség), illetve nem gondolnám, hogy rád tartozik.
Az én blogom ugyanis EGÉSZ BIZTOSAN nem arra való, hogy hírt közöljek magamról, másokat szórakoztassak vagy hogy így mondjam el, amit másképp nem mernék (muhahaha).
Ez az én játszóterem.
Egy játszótér, jó néhány tapasztalattal.
Az első és legfontosabb tapasztalat, hogy attól, hogy valaki olvassa, amit írok, és az életem bizonyos szeleteit látja, az nem jelenti azt, hogy ismer, pláne nem, hogy a barátom. Az annyit jelent, hogy tud olvasni, valahogy egyszer idetévedt, tetszett neki, amit és ahogy írok, és maradt. Ettől én még – az esetek nagy részében- nem tudok róla semmit.
A második legfontosabb tapasztalatom az az volt, hogy olyan ismerősök, akiket személyesen is ismerek, anyáskodva/atyáskodva kívánták osztani az áldást, amikor nehéz helyzetbe kerültem, pedig KIFEJEZETTEN NEKIK sosem hoztam szóba az érintett témát, nem kértem véleményt, nem került be a beszélgetésbe, de ő olvasta a gondolataimat és mivel értesül a gyengeségeimről, és abban a tévhitben van, hogy ezáltal véleményt formálhat, mert életvezetési tanácsokkal láthat el vagy rendre regulázhat. Nem miattam. A saját önbizalma, fontossága, tájékozottsága megélésére. Ezt egyébként nárcisztikus személyiségzavarnak hívják, ha jól tudom.
(Lefordítom, hogy Brüsszel is megértse: ha egy faluban hallod, hogy xy elvesztette a gyerekét/rákos/beteg a gyereke/válságban van/elhízott/karambolozott, akkor nem robogsz oda,, nem csöngetsz be, nem állsz a koporsó felett, hogy lám-lám, én átküldtem azt a cikket/tanácsot/ étrendet, ÉS TE NEM TARTOTTAD BE,ÉN MEGMONDTAM, hanem kussol. Kussol, és csak akkor nyitja ki a száját, ha kérdezik.
Sokszor elgondolkodtam, hogy csak az időjárásról vagy a felszínes dolgokról írok majd, de rájöttem, hogy így a saját online terápiámat (hihi) rontanám el teljesen. Tök felesleges, egyszerűen nem taníthatok meg felnőtt embereket arra, hogy nem mindenható istenek, nem folyhatnak OTROMBÁN, kioktatóan, kéretlenül más életébe. Nem, itt most nem internetes, arctalan kommentre gondolok (pont most volt egy csoportban erre példa, a vetélésem kapcsán kezdte el osztani valaki az észt, hogy mit-hogyan kellett volna csinálni, de nincs akkora jelentősége, ki is léptem). A valós távoli/közelebbi/egészen közeli ismerősökre, a hús-vér emberekre gondolok, akik nem csak úgy fellövik az okosrakétát, hanem egyenesen nekem szánják: mit egyen a gyerek, hogy csinálja a szomszéd, “egy RÁKOS minek szül gyereket”, lehet, hogy selejtesek már a petéid, stb., és persze számonkérnek, hogy mire miért így reagáltam, kinek mit mondtam, no meg hogy merészelem ezt vagy azt tenni vagy nem tenni, és még folytathatnám a sort.
Tény, hogy a blogolás sebezhetővé tenne, ha hagynám. De nem hagyom. Már nagyon tudatosan és nagyon keményen húzom meg a határokat, és ahogy öregszem, egyre markánsabban igénylem a tiszteletet. Nem kell velem egyetérteni, nem kell támogatni, nem kell a segítségemre sietni vagy épp fogni a kezem egy nehezebb (jaj, nagyon nehéz most) időszakban, de az mindenképp, minden embernek, így nekem is JÁR, hogy tiszteletben tartsák a határait, és ne törjenek be rajta, ne gázolják le, ne lépjék át.
Social decency.
Ez az emberi kapcsolatok etikája – nagyon vékony jég. Mi való, mit illik, kivel szemben mit engedhetek meg magamnak, mikor és hogyan kell visszavonulni és meddig mehetek el. Addig, amíg a felnőttek nagy része ennek teljes hiányában éli a mindennapjait, addig kéretik nem aggódni a szegény kis szocializálatlan gyerekeim miatt – valószínűleg pont miattam, pont ők elsajátítják majd a társas érintkezés ilyen-olyan szabályait.
