Nem is tudom, mikor volt az a pont (vagy hogy volt-e egyáltalán ilyen pont),amikor valami megváltozott,és ahogy az ilyenkor lenni szokott,
a valami által minden más lett.
Elfelejtettem egy kontrollt, ciccegtem egy plusz vérvételnél, elfelejtettem az addig fejből mondott tajszámomat, elkevertem az orvosi mappámat, és-figyelj, baszki!- MEGETTE A KUTYA A MAMMOGRÁFIÁS FELVÉTELEMET.
Az is nagyon sokat számított, hogy orvost váltottam. Biztos, hogy a doktornő alapos volt, körültekintő és kemény, de ez azzal járt, hogy láttam a rettegést a szemében, márpedig ha maga az orvos fél a ráktól, akkor a betegnek nem sok esélye van.
Aztán változtattam (muhaha, szigorítottam) a diétán is. Mertem dühöngeni, hosszú távra tervezni, döntéseket hozni. Mertem olyan döntésekbe beleállni, amik egyáltalán nem a “play it safe” kategóriába tartoznak.
Már nem rettenek meg attól, hogy szükség van rám, hanem örülök neki.
Sok embernek tartozom köszönettel, hogy eljutottam idáig. Kellettek hozzá a terapeutáim, a projektvezető orvosom (aki nem az onkológus nő, de mégis, az onkológus doktornő is kellett a javuláshoz,mert olyan szinte vágta le a biztosítékot, hogy felálltam és eljöttem), kellett a családom, két jó barátnőm (nem is nagyon van több, olyan igazán közeli) a gyerekeim, és a férjem.
Nagyon fontos volt az első pár hónap, el nem tudom képzelni, hogy vészeltem volna át ép ésszel, ha nincs segítségem – de volt. Nem gondolom, hogy ilyenkor bárkinek a pránanadival, a tájcsival, a reikivel kellene foglalkoznia, ebben a szakaszban nekem semmi erőm nem volt a belső fejlődéshez, és , talán ahhoz sem lett volna, hogy talpon maradjak, ha nem áll mellettem az akkori terapeuta.
Elmondhatom, hogy szerencsém volt: mindig olyan segítő került mellém, akire akkor, abban a szakaszban a legnagyobb szükségem volt, és ez a szerencse megmaradt most is: remek orvosok figyelnek az egészségemre és olyan könyvek, tanítók, tanítások vagy csak szimplán élethelyzetek terelgetnek, amik…uhhh!!! Mázlista vagyok, na.