Annyira eszembe jutott az elmúlt hét során, mikor azt fejtegetik a Szex és New York-ban, hogy tényleg elsodor olyan helyekre az élet, amire álmodban sem gondoltál volna.

Folyamatosan Charlotte York és a rengeteg zabikutya járt a fejemben, miközben a Képzőművészeti Egyetem tihanyi művésztelepén egy dombon ülve tépkedtem a fűszálakat és néztem a tavat. Néztem, ahogy repülnek a madarak, rácsodálkoztam, mennyire szép ez a tihanyi Belső-tó, és hogy mennyire jó, hogy itt lehetek, hogy ez benne lehet az életutamban, és…

Benne van.

A mélypont talán a második nap volt. Rettenetesen nyűgösek voltunk mindketten, és a nagy hurcolkodás-pakolászás-dögmeleg trió minden csepp energiánkat elszívta. Minden apró kis bizbaszért engem riasztott, semmi nem volt a helyén, nem tudtam a dolgommal foglalkozni, egész nap veszekedtünk.

Aztán -ahogy anno a kórházban – mindennek meglett a helye: már nem visított, hogy papírzsepi, vécépapír, innivaló, hol az olló, naptej, kullancsriasztó, előnemez lap, a nagy, zárt udvarházban egyedül kezelhette a kocsikulcsot. Tudta hova szabad menni, hova nem, hova pedig lehet ugyan, de hülyeség,mert csalán van, csípnek a bogarak. Tudta, hogy milyen, ha a kútnál, az étkezőben, a műteremben, a juhakolnál vagy a jurtánál találkozunk, és sosem kellett kiabálni utána. Szemmel tartottuk egymást.

Simán és gördülékenyen ment a vércukormérés, ebéd, tízórai, alacsony vagy magas cukrok rendezése, erre vagyunk talán a legbüszkébbek.

Macskát simogatott, függőágyba feküdt, hintázott, játszott a gyerekekkel, jurtát épített, nemezelt, lepkét fogott, békát ugratott, fakanálbábut készített és elmondása szerint nagyon de nagyon boldog volt.

Én is. Valahogy a magyar csoport nem tudott összekovácsolódni, vagy lehet, hogy ők össze tudtak, csak én nem tudtam besimulni közéjük, bár ez sem igaz, mert van 2 olyan lány, akikkel nagyon jót beszélgettem. Az írek közül volt néhány szuperjófej nő, és a szervezők meg az oktatók egyszerűen zseniálisak voltak és egytől egyig érdekes, értékes, klassz emberek.

A tábor emlékére vettem egy gyűrűt. Nagyon sokat jelent nekem, kézzel készült, a készítő adta a kezembe, és mindössze egy darab volt belőle, tökéletes az ujjamra, rám várt. Ránéztem és eszembe jutott minden vércsepp, amit az elmúlt három (már majdnem négy) hónap során a gyerekem ujjából kipréseltem. A tulipán,mint női szimbólum. Az, hogy tökéletlenségében is tökéletes. A három szirom, mint a három kincsem: Medve, Gergő, Barnabás. Ez a csodás hét, aminek a végén még jobban tisztelem a fiamat,mint valaha: látom, hogy mindössze fél év otthonoktatás után mennyivel másképp kérdez, gondolkodik, alkot, mint a mellette dolgozó iskolások. Mikor mindenki azt kérdezte, hogy mit KELL rajzolni,akkor Barnabás épp kifejtette a magyar nemezpápának, hogy Misi bácsi, még nem tudom, mi lesz ebből, majd a nemez megmondja, mi akar lenni…

Soha nem hisztizett, hogy menjünk, elég volt, ezt akar-azt akar, mégis mindenre sor került, mindenhová eljutottunk.

Most pedig megyünk, vár az utolsó tábori alkotós napunk, még egyszer belehúzunk és minden sejtünkkel örülünk az életnek.

Ma három éve, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam.

Anya, nem tudom.

De igen, tudod. Ne add fel, Kisfiam, tudom, hogy nehéz, de nagyon bátor vagy és erős, és nem baj, ha nem sikerül tökéletesen, csak ne érjen talajt a lábad, mássz tovább, menj előre, nem baj, ha lassan, nem baj, ha megfontoltan, veled vagyok, segítek.

Félek. Félek, hogy nem leszek erős, vagy hogy egyszer nem tartok ki és leesek, vagy csak elfelejtem, hogy hol kell kapaszkodni…

Nem felejted el. Egy idő után már megszokod, már nem kell félni, hova teszed a lábad, megtanulod a szabályokat, és akkor…

… akkor ugyanolyan rendesen tudok mászni, mint a többi kisgyerek?

Igen, Barnabás, sőt! És mi mindig neked drukkolunk, és végig mögötted vagyunk, és ha leesnél, elkapunk, Kincsem.

Anya… ne sírj. Anya… ugye most nem a mászásról beszélgettünk?

Ez az utolsó esténk kettesben. Életem egyik legszebb élménye volt.

1., A tábor szuper. Rengeteget tanulunk, ügyesedünk, Barnabás nagyon tehetséges. Kedves emberek, egy igazi Művésztelep (a képen a háttérben az a tihanyi belső tó). Alkotunk, beszélgetünk, szabadok vagyunk.

2., Medve anyai nagymamája hozzánk költözik 10 nap múlva. Hétfőn combnyaktörést szenvedett, a kórházból hozzánk jön haza.

3., Isteni flow jógán voltam ma reggel: Balatonpart, strand, csend, madárcsicsergés, vízcsobogás és egy nagyon képzett oktató.

4., Vettem egy kenyérsütőgépet ide is, elképesztően ropogós héjú kenyeret süt.

5., Ma szünnap van, lófrálunk egyet Füreden, délután strandolunk, holnap újra tábor: túl vagyunk a yarnbombing nemezes változatán, a panelezés és jelhagyás workshopon és a dogatcser készítésen…

Így vagyunk, kérdezzetek:)

Életem legfostaligább szülinapja volt. Komolyan.

Jelentős részében a takaró alatt sírtam / főztem / szomorkodtam /dühöngtem, aztán Medve hozott egy tortát,megettük a szétvert nappali közepén… és kiderült, hogy gluténnal szennyezett volt. Hogy honnan? Hát onnan, hogy nem perem alá, hanem perem fölé…

Egész nap csak pakoltunk, mert ma itt vannak az ablakosok, és fáradt vagyok, és végignyúztam-húztam a tegnapot is.

Gergőke cuki volt, Barnabá szintúgy, de ezt a 35. születésnapomat ugyan meg nem ismételném.

Ma akupunktúra volt, vettem egy kalapot, készülünk Barnussal a táborba, és ennyi, kész-passz, a szülinapot lezártnak tekintem, köll a francnak, csak az évek múljanak, legyek jó öreg és lássam az unokáimat, de ez a baszódás az ünnepléssel nem kell.

Kezdek pakolászni, megjött az inzulinhűtő is, vasárnap egy nagybevásárlással kezdünk, de az majd már csak a Balcsin, ráadásul arra sem emlékszem, hogy mi maradt a házban és mi az, amit vinni/venni kell. A tábor hétfőn délután kezdődik, a hűtő már beüzemelve a házban, vasárnap és hétfő délelőtt pont nyugiban el tudjuk intézni ezeket a köröket, s talán még egy kis sétára, fagyizásra is lesz idő.