Leradírozni az arcomat, bekenni kókuszolajjal, kiülni a nyugágyba, nézni, ahogy a gyerekek játszanak, de nem, nem lehet, egyszerűen borzalmas az idő.
Teszek-veszek, pakolászok, rendezgetem a dolgozószobámban a rajzeszközöket, rendet tettem a konyhai polcon és… nem, napfény nélkül még kevésbé tudok elmenekülni a gondolataim elől.
Nem jó. Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől, de valahogy nehéz a szívem. Sírásra görbül a szám, nagyon mélyről szakadnak fel a sóhajok, a szokottnál sokkal többször bújok el Medve karjaiban egy ölelésre.
Csak remélem, nagyon remélem, hogy a testem gyógyult, megvagyok, most épp nagyon intenzív méregtelenítő kúrában, de egyensúlyban.
A lelkemnek kellene nagyon megpihenni, elcsitulni, ez pedig sokkal nehezebb feladat, mint a negyven napos böjt vagy épp a lomtalanítás, aminek lassan a végére jutok.
Egy ideje lelki védőháló nélkül vagyok. Véget ért a pszichoterápiám, rengeteget tanultam magamról, gazdagabb lettem, talán bölcsebb is, mostantól pedig az a feladatom, hogy saját magamat, magunkat egyensúlyban tudjam tartani. Könnyű azt mondani…!
Egyszer a legnagyobb zűrzavar kellős közepén a kisfiam azt mondta, hogy őt nem is halljuk, mert elveszett a hangja. „Énfiúnak elveszett a hangja.”
Csak lestünk, mint a vett malac. Iszonyatos csönd volt a mondat után.
Sokat beszélgettünk utána arról az időszakról. Akkor és ott a legtöbbet hoztuk ki a helyzetből. Nem tudom és nem is érdekel, hogy lehetett volna jobban csinálni. Tettük, ahogy tudtuk – végülis egy fuldoklónak sem tartasz előadást, hogy milyen a tökéletes kartempó, hanem örülsz, hogy még mozog, hogy küzd, hogy él.
Nagy utat jártunk be. Azt hiszem, talán pár hete kérdeztem meg Medvétől, hogy amikor a szemembe néz, látja-e azt a lányt, akit annak idején elvett? Érre ő nagyon fáradtan elmosolyodott, és megkérdezte, hogy én látom-e azt a szép szemű, vidám fickót, akihez hozzámentem…
Nos, néha igen. Néha nem. Sőt, többször nem. Legtöbbször a „fektesd Gergőt, fürdetem Barnabást” váltótársam, a számlák befizetője, a nagy vásárlások után a hordár, a 3xl-es mercerizált biopamut atlétatrikóhoz tartozó ember, a legnagyobb zokni a szárítóról és a pasas, aki benne hagyja a zsepiket a kocsiban.
Azt hiszem, nem szeretnék igazán belegondolni, hogy ő hogy lát engem.
Énfiúnak, énanyának, őapának, micsaládnak elveszett a hangunk.
Én vagyok az egyetlen csaj a bandában, ha úgy tetszik a női erő, az ősanya (na itt vagyunk nagy szarban – ha már én ősanyai mivoltom kell a boldogsághoz) így enyém a feladat, nekem kell a család lelkét összefogni.
A baj az, hogy fogalmam sincs, mivel lehet a lelket egyensúlyban tartani. Próbáltam nagyon erősen arra gondolni, hogy vajon mi az amire vágyom, amitől kiegyensúlyozott, jó érzés jár át, de a testem, a lelkem és az eszem mind-mind mást mondanak.
Van, amelyik a csokit és a sorozatokat kiabálja, van, amelyik a kamillateát és a pedikűrt. Van, amelyik a játszótéri gyerekzsivajt, van, ami a csendben összebújós mesélést. Egy nagy pohár rosét a teraszon vagy egy csendes órát egy jó könyvvel. Munkát, pezsgést, boldog elfáradást, egy új papucsot, egy régi levelet.
Mozit. Beszélgetést. Nem tudom. Összegzést. Felejtést. Szívből sírást. Nevetést. Sírvanevetést.
Nem hiszem, hogy az életünk egyszerű lesz, nem is várom. Mindnyájunknak megvan, amit ránk mértek, amit végig kell csinálni. Abban vagyok kifejezetten rossz, ne pakoljak rá még két-három zsákkal arra, ami amúgy is nyomja a vállamat.
Meg kell tanulnom óvatosan figyelni magamra, magunkra, csak magunkra. Egyensúlyozni, óvatosan lépkedni, semmibe ész nélkül nem belemenni, a nagy lendületből visszavenni.
Mindnyájan fontosak vagyunk. Barnabás szeptemberben az utolsó óvodás évét kezdi meg, utána iskolába megy, neki nagyon stabil alapok kellenek. Gergő most van a leválás nagyon törékeny időszakában, és semmit nem szeretnék siettetni. Medve pedig… nos, 38 évesen megérdemli, hogy ha ősz hajjal is, de gondtalan srác legyen néha.
Nagy falat lesz megérteni, hogy mikor mire van szükségünk családként. Nemet mondani. Igent mondani. Elnézni a hibáinkat. Gyengéden viseltetni a saját, rendkívül törékeny egyensúlyunk iránt.
Legyen a következő három hónap jelszava a kötéltánc. Ha fentről jön egy kis segítség – és nagyon fohászkodom, hogy jöjjön – akkor átjutunk a napsütéses oldalra.
Nicole Gervacio munkája.
