Egy éve még kemót kaptam –

Mellrák. Az egész október rózsaszín hónap, a mellrák elleni kampányról szól, lufik, tollboák, megelőzés… én pedig egy árva kurva szót nem tudtam szólni, pont, mintha lakat lett volna a számon.

… olyan, mintha a harctéren állnék. A harctéren, rengeteg szuper csajjal, ismerve-ismeretlenül, és a néma sikításig döbbent meg, ha valakinek nem sikerül, ha valaki elmegy, ha valaki nem küzd, nem küzdhet tovább.

Olyan, mintha a fülem mellett fütyülnének a golyók, még hallom, ahogy összecsuklik mellettem a test, de nem állhatok meg, nem nézhetek vissza, menni kell, kell, kell tovább.

Végignéztem a Mittelholcz Dórival készült kisfilmet is. Ő méhnyakrákban ment el, de tulajdonképp a dolog majdhogynem ugyanaz. Fiatal. Nagyon-nagyon fiatal. Nagyon-nagyon öreg.

Ugyanaz a bölcsesség, érettség, kor van a tekintetében, amit látok a sorstársakéban. Fiatal nők, édesanyák, barátnők, feleségek egy nagyon furcsa, nagyon erős, ugyanakkor szinte láthatatlan testvériségben. Látjuk a városban a parókás lányokat. A strandon az implantátumokat, bármilyen észrevétlen is az avatatlan szemnek. Felismerjük a boltban a jellegzetes kemó utáni rövid hajat. Összemosolygunk. 

A mellrák van, hogy túlélhető. Sokszor túlélhető. Többször túlélhető, mint nem. Mitől függ? A típusától. Hogy mennyire agresszív. Hogy mennyire korán/későn derül ki. Azt hiszem, leginkább ezektől… Nem tudom.

Lassan 16 hónapja, pont Gergő születése óta nézek bele ebbe a kútba, csajok. Mély, nagyon mély, pont mint az élet. Ugyanúgy benne van a van-e otthon sárgarépa, mint a „mi értelme van az életnek?”. Zsírkrétát kell venni, festékkel pacsálni, ugyanakkor alaposan kell iskolát választani a gyereknek, tartalékolni kell az anyagi forrásokat, mert elég közel jött a „mi-lenne-ha”.  Öreg lettem, lágyabb lettem, csúnyább és szebb lettem. Más lettem. 

Tele lett a szívem szeretettel. Szeretem a csípős reggeleket, meglátom az út mentén a csipkebogyót és nagyon tudok örülni, hogy mennyire gyönyörű a friss laskagomba.

Már nem beszélgetek olyan sokat. 

Már nincs olyan nagy súlya dolgoknak.

Már nem érdekel a ferdén felfúrt polc, az összefirkált fal és az elrontott ebéd. Semmi jelentősége nincs, tényleg nem számít, egyáltalán nem számít. A legvégén, az út végén, akármikor is jöjjön, csak az számít, hogy van-e, aki megfogja a kezed. Hogy szeretsz-e másokat. Hogy szereted-e magadat. Hogy szeretsz-e élni, mindig, minden pillanatban. Talán az tud a legszebben meghalni, aki rajongva szereti az életet.

Kérlek, nagyon-nagyon kérlek, hogy menj el szűrésre. Legyünk együtt ősz öregasszonyok, nyolcvanöt évesek, szép tartásúak, vállaljuk majd büszkén a korunkat, Te meg én, addig pedig dédelgessünk minden pillanatot. A jókat és a rosszakat is. Az emelkedetteket és a basszamegezőseket is. Éljünk.

Menj el arra a resveteg szűrésre, na.

Ui.: tudod, hogy a blogom még csak nem is kereshető, mert mondjuk pont nem érdekel, mennyien olvassák. Sosem kérek ilyet, csak évente egyszer: küldd el annak, akit érinthet.

Ui2: én nem is értem, hogy írhattam ennyire fostaliga posztot. Se eleje, se közepe, se vége, akad is, rozsdás is, még az üzenet sem egyértelmű, hogy MENJ EL SZŰRÉSRE.

Ui3: talán mert nem az az üzenet. Inkább az, hogy ha a kemó-nem kemó, sugár-nem sugár, műtét-nem műtét sagában valamit megtanul az ember, az az, hogy a Te tested. A Te döntésed, hogy törődsz-e vele.

Ui4: sekélyes, gyermeteg és tökéletesen éretlen vagyok, de le kell írnom, hogy más csak 40-es a gatya:P