… ez a mondat volt az első, amin megakadt a tekintetem, amikor belefogtam a mai rendezkedésbe. Pakolok, megint, újra: most a kreatív ingyombingyomos szekrényt lomtalanítjuk Barnussal. Egy helyre kerülnek a krepp papírok (szép kaspót kaptak), végre nincsenek szanaszét a hímzőfonalak és nem csupán a szerencse kérdése, hogy találok-e celluxot, ha benyúlok a szekrénybe.
Óriási innen-oda és onnan-ide vándorlás indult a szekrényekben: a dolgozómban lévő alsó szekrényekben eddig színes papírok voltak, de átköltöznek ebbe a kreatív szekrénybe, ott kell a hely a csipkéknek és a terítőknek.
A kreatív szekrényből az anyagok átköltöznek a régi bieder nagyszekrény zárható részébe, mert annyi (szép, és még-jó-lesz valamire) maradék anyagom van, hogy kell nekik egy külön rész.
Barnabás leendő szobájából is átkerül így egy pár dolog a kreatívba (nem írom ki mégegyszer, hogy szekrény:)), így ott felszabadul teljesen az a (megint nem írom ki, de szekrény. igen, most kábé négy szereplő van), amibe majd a ruhái kerülnek.
Olyan ez kicsit, mint az életem. Mint az előző szülésem.
Mindennek volt látszólagos helye, és úgy éreztem eddig, hogy felesleges bolygatni: kuszán és kaotikusan van ugyan odabenn, de rá lehet zárni az ajtót, ami fényes és polírozott. Olyan mesterien vannak elrendezve odabenn a kupacok, hogy nem borul ki az egész, ha kinyitod, azt az egy-két kieső elemet meg vissza lehet tuszkolni a tökéletesség látszatába.
Minek megpiszkálni?
———
Hát ma nekiálltam. Így könnyebb lesz – ordította a fejembe a felirat, és miközben rendszereztem a cérnákat és kidobáltam a papírfecniket, egy kosárba tettem a ragasztókat és szemeteszsákba a kiszáradt filceket, elmerültem odabenn.
Nem feltétlen az a jó szó, hogy félek a szüléstől. Várom, de nem tudom, mi vár rám, nem tudom, hogyan készüljek. Nem tudom, milyen lesz Gergő – mondják, hogy ugyanaz a szeretet önt majd el, mint amikor megláttam Barnabást, én pedig várom, nagyon várom az első találkozást.
Remélem minden rendben megy majd, és fáradtan-boldogan kezdünk neki a közös életünknek.
Oké, a műhibától félek. Kimondtam, leírtam. A fél évig tartó rémálmoktól és a lelki kimerültségtől, attól, hogy megint késve hat az érzéstelenítő, ha császárra kerül a sor. Nem, erre gondolni sem szabad: egyrészt nem lesz császár, másrészt ha az is lesz, nem fogom érezni a szike hasítóan kegyetlen… állj. Nem lesz császár. Itt a mondat vége.
———-
Pakolok és megmentek – fecniket, gombokat, embereket és emlékeket, amik fontosak vagy nagyon nehéz megválni tőlük. Olyanokat, amiknek helyük van a változásban is, a változás után is – téglák ezek, alapok, amikre az életem épült, ha nem lennének, nem lenne múltam, lelkem, én pedig nem lennék az, aki vagyok.
Minden másnak mennie kell. Nem tarthatok meg olyat, ami fájdalmat okoz vagy nem visz előre. Ki kell dobni a régi miniszoknyákat és a falatnyi bikiniket is – már nem jön el az idejük. Fáj rájuk nézni. Elmúlt, most felesleges, és még ha bele is férnék (itt félúton vannak a gondolataim az öblös muhahaha és a hetyke „de majd eljön még az én időm” között), akkor is… már nem én vagyok. Lehetnék, de már nem lenne ugyanaz, mint akkor volt. Már csak szerep lenne a pimasz-csini-trendi.
Nem lehetek egyszerre tökéletes
- főállású anya (rajzol-énekel-sebet puszil-lelket épít),
- házitündér (mos-főz-takarít-kenyeret süt-befőz, toronyóra lánccal),
- éjszakába nyúlóan dolgozó sminkes (trendi szerkóban),
- friss gondolatokkal megáldott, átfogó stratégiai megoldásokat kínáló kommunikációs szakember
- jóbarát, vadkurva, önkéntes, tolmács, kertész, zenebohóc, tigrisidomár…
Változtam, változik az életem (lásd előző bejegyzés rinyálása) és talán meg kell tanulnom (hajaj, a végén MüllerPéterbe oltott CoelhoOshoBuddha leszek), hogy a változás nem feltétlen rossz.
És nem feltétlen működik úgy, hogy MINDENT megtartok.
Hely kell az újnak: a lelkemben, a mindennapjaimban, az életemben. A szekrényemben:)
Macerás, mert át kell néznem MINDENT, szembesülni vele, szelektálni, kigyűjteni, rendezni.
Belátni, hogy ápolni kell, amit elhanyagoltam (és milyen rossz bevallani, hogy elhanyagoltam…). Kidobni régi „névjegyeket”, ahonnan nagyon rég nem jön „üdvözlő lap”. Huh, kemény lesz, és kegyetlen is, de kell a hely. Kell a hely.
Nyilván, nem olyan (lesz) ez, mint amikor Hamupipőke kinyitja az ablakot, táncra perdül, és segít neki száz kisegér, majd a végén trillázzák, hogy „szorgos munka meghozza gyümölcsét” vagy „ó, be más így a napfényes világ” – hanem annál sokkal hosszasabb/keményebb/prózaibb folyamat. Valszeg többször érzem majd úgy, hogy „VODKÁÁÁÁÁT”, mint azt, hogy „ó, be más így a napfényes világ”.
Mégis pakolnom kell: tuti, hogy rengeteg dolognak nem lesz meg a végleges helye, és sok olyat tartok meg, amit ki kellene dobni, de arra nagyon figyelek, hogy megtartsam/leporoljam azokat a dolgokat, amiktől én én vagyok, és talán ez segít, hogy megtaláljam a helyem ebben az új, ismeretlen, nagyon kusza világomban.
A miniszoknya megy, de egy ilyen jön. Juszt is két mérettel a mostani alatt.
Hely lesz, ezt eldöntöttem. És így (minden) könnyebb lesz.
