Az úgy volt, hogy Anyu azt mondta, eljön most hétvégén hozzánk. És nagyon, nagyon, gatyarohasztóan  meleg volt. És Barnabás -aki egy született úriember- nem hagyhatta, hogy az ő drága Mamija hévre pattanjon, úgyhogy kitalálta, hogy menjünk el érte. Nos, nagyjából az út harmadánál elkezdett pittyegni a kocsi, és nagy, piros betűkkel jelent meg a kijelzőn, hogy most-azonnal-kurva-gyorsan álljak meg, mert innen egy tapodtat sem tovább, baj-bajbaj-gondság-kakaság…

Én két gyerekkel, nulla cuccal félre, Medvét felhívtam, jöjjön gyorsan, felforrt a hűtővíz, Mamit felhívtam, jöjjön hévvel, szálljon le, várjuk.
A csúcstalálkozó ennél a kőkerítésnél volt, ami (haha) pont egy cukrászdához tartozik, úgyhogy felkészültem az ÜVÖLTÉSRE, hogy de fagyi kell, fagyi kell. Mondtam, hogy nem lehet, mert nekünk olyan fagyit nem lehet…. Oké – mindössze ennyi volt a válasz. Meg hogy otthon majd csináljak olyat, amit lehet. Oké – én is csak ennyit mondtam. Gergőkét meg nagyon nehéz meló volt tartani, így felültettük, ő meg örült és szép volt.

Rendet rakott. Anya, JEGGYEZZÜNK KI valamiben. Én rendet rakok a szobámban, és utána endlibölzözhetek egyet. És lőn.

Mert ő már nagyfiú. És szép fiú. Nyurga és kedves. Kajla és ügyes. Okos, ugyanakkor hatalmas bohóc. És ugyanez érvényes Barnabásra is:P

Jaj, ez iszonyú jó lett. A pite tésztája ropogós és omlós – nem pitetészta, érzésre tettem össze. Asszem 3 tojás, sütőpor (egy kicsi), olaj úgy egy szűk deci. Só. Rizsliszt és tejszín. Pici víz. Sűrű palacsintatészta állagúnak kell lennie. Kivajazott piteforma, sütő, 180 fok, légkeverés. Mikor feljött és megszilárdult a teteje, rásimítottam a pórés-barna-csiperkés-fokhagymás krémet. Tetejére pórékarika, vissza a sütőbe. Határozottam olyan íze volt, mintha csirkemájas krém lenne rajta. El is fogyott. Házi majonézzel, salátával, paradicsommal ettük…

Először Adamo hintát akartam, aztán dalient, később kiderült, hogy a dalien már nem elérhető. Egy jó kis függőágy viszont átmenetileg tökéletes lehet, és azt kell mondjam, zajos siker. Szó szerint, ugyanis hangosan hortyog.

Itt pedig Gubancka és az ő szuper póráza: Ádám ugyanis feltette a kocsi tetejére a méregdrága, külföldről rendelt, extra erős flexibilis pórázt a kocsi tetejére, majd elfelejtette, gázt adott és valahol elhagytuk. Redőnygurtni. Ne kérdezd.

Fűszervaj a javából: snidling, póré, friss petrezselyem, fokhagyma. A vámpírok a közelünkbe se jöttek:D

házassági évfordulónk van. Ez azért különösen praktikus, mert igazából egyiket sem tartjuk, mivel mi a megismerkedésünk időpontját ünnepeljük minden évben. Már amikor eszünkbe jut.

Lényeg a lényeg, tegnap volt a polgári esküvőnk hatodik (6. hat. H-A-T!!!! Medvével. Hat. Durva.) évfordulója, melynek kapcsán csodálatos élményekben volt részünk.

Először is csinálhattam reggelit mindenkinek, már fél 7-kor. Végigszenvedhettük, hogy Gergőnek semmi de semmi nem jó (helló, felső metszőfog, gyereki, gyereki a kurvaanyád, mer’ elég volt ebből a cicázásból), Barnabás meg unatkozik (tutul, tülköl, óbégat, fekszik, ugrik, vetődik – mikor mit kíván a helyzet).

Bevásároltunk, ebédet főztünk, majd délután úgy döntöttem, hogy sej, én királylány vagyok, sej, nekem jár az ünneplés. És nem bírtam tovább magamban tartani.

– Figyi, akarok valamit mondani.
– Mindjárt, csak letörlöm a szart Gergő pelenkázójáról és lefújom Sanitollal.
– Figyi, nekem kell a romantika.
– Majd akkor könnyes szemmel fújom le.
– De komolyan. Mondd, hogy szeretsz. Hogy életed legjobb döntése, hogy elvettél. Hogy egy napig sem bírod nélkülem. Hogy minden sejted beleborzong a boldogságba, hogy a feleséged vagyok.
– Borzongós legjobbdöntésem vagy, szerelem-szerelem-szerelem nagyon, add ide légyszi a Sanitolt.
– Ne már, basszus, de tényleg.
– Szép a hajad, szép a szemed, királylány vagy csak add már ide azt a tetves Sanitolt, mert le kell fújnom az ex-szaros pelenkázót.

– TESSÉK. TESSÉK! Ha neked ENNYI a mi HÁZASSÁGUNK,  a köztünk lévő szent kötelék, a Titanic-szerelem, a szenvedély, a románc, a rügyet hozó életfa, akkor baszd meg. Az egészet. Mert nekem romantika kell!!!
– Jóvanmá’, na. Jó a didkód. Most jó?- széles mosollyal, azokkal a gyönyörű fogaival.

Kifordultam, és sírva nekitámasztottam a hátam az előszoba falának. Jó a didkóm. Nem beteg, nem rákos, nem suta, nem kacska, nem nemtudoménmilyen, hanem jó.
Ez jut eszébe róla.
Ez jut eszébe rólam. Miközben épp apa. Nagyon jó apa.
A házunkban.
Az életünkben.
Együtt.

Boldog, boldog évforduló.

– Nem olyan rossz ez Nyuszkó. Egész szép.Medve
– Szép?? Hááát, a szép cipő nem itt kezdődik. Egy Jimmy Choo vagy hogy közelebbit mondjak, egy Cango and Rinaldi…
– Azt a Csimicsumit nem ismerem. A Rináldóról hallottam már. Olyan, mint a Ronáldó, csak táska.

Ez van. Disznó elé gyöngyöt vetni.

Hol így, hol úgy van a lelkem mostanában. A tegnapi nap például pocsék volt: Gergő üvöltve visít és sikítva ordít egész. álló. nap., ha nem veszem ölbe. Ezt most kezdte, és egyszerűen másfél óra elteltével leszakad a karom.

Ugyanakkor iszonyú hasznos: estére már szivacs van az agyam helyén, jobbára csak arra jut erőm, hogy leírjam, amit egész nap rámondtam, de akkor és ott kitalálni már nem lenne erőm.

Barnabás itthon van velem, ami egyrészt idegtépő (de éhes vagyok, szomjas vagyok, százegykiskutyakell, meséljünk, viszket, pisilni kell) másfelől nagyon de nagyon klassz (jókat beszélgetünk, odabújik hozzám, hajtogatunk, dekorálunk).

És most van egy nagy, naaaaaagy, naaaaaaaaaaaagy tervünk: az előszobába, az erkélyre és a konyhapult külső részére is ilyet tervezünk.

————————

Iszonyú sokat gondolkodtam egyébként mostanában arról, hogy hogyan is neveljük a gyerekeinket. Aztán mikor jól belemerültem volna, gyorsan abba is hagytam, ugyanis borzasztóan megrémített az, hogy most ÉN vagyok az anya, aki eldönti… aki eldönti, hogy mit lehet és mit nem. Aki eldönti, hogy mi a jó és mi nem. Mit nézünk, eszünk, mivel játszunk, hogyan öltözködünk. Hogyan beszélünk.

Mással.

Egymással.

Mom sets the tone – mondaná az angol, és ez igaz – anya lövi be a hangnemet. Anya tereli helyes mederbe a stílust, amiben kommunikálunk, létezünk, élünk nap nap után.

Azt hiszem, ebben nem vagyok túl jó.

Azt hiszem, ebben bőven van hova fejlődni. 

De megéri.