szusszanásnyi idő, ilyenkor már túl a kötelezőkön: levelek egy része megválaszolva, ebéd a tűzhelyen, ha a gyerek itthon, akkor lefektetve és ilyenkor nem marad más, csak a nagy csend.

Szinte zavar. A virágtápot le kellene vinni a pincébe és a körmömre is ráférne még egy réteg lakk, de most nem, nem akarom, fel sem állok, inkább csak élvezem a pillanatnyi semmit.

Hamarosan újra zajos lesz a ház – Barnus felébred, és újra élvezhetem azt a folyamatosan csivitelő, értelmes, soha-véget-nem-érő monológját, amivel rácsodálkozik a világra.

Hamarosan újra zajos lesz a ház – megérkezik a kiskutya, a legfőbb feladatom pedig az lesz, hogy újra és újra megmutassam Drazsénak, hogy nem lecseréljük őt, hanem társat kap, és hogy éppen annyira szeretjük őt, mint mielőtt a kis betolakodó megérkezett volna.

Hamarosan újra zajos lesz a ház – megérkezik Gergő. Újra megélhetem a puha babaillatot, a selyem finomságú bőrt és az első mosolyt, és nem tehetek róla, de semmi másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy milyen hálás vagyok. Szó szerint. Nem, nem hiszem, hogy az én érdemem lenne, nem hiszem, hogy döntés eredménye lenne, inkább egy ajándék. Ajándék, hogy élhetek és hogy élhet ő. Győztünk.

Hamarosan újra zajos lesz a ház – én pedig pihenek, készülök és rendkívül hálás vagyok, hogy nem marad a csend.