Úgy néz ki, még mindig nem volt elég.

Hasznos tanács, hogy időről időre masszírozzuk végig a lelkünket, és találjuk meg a gombóckát. 

Betartottam.

Aztán ugyanúgy, ahogy például a mellráknál is, több dolgot tehetsz: úgy teszel, mintha nem vennéd észre, vagy reménykedsz, hogy magától elmúlik (magától megváltozik a helyzet, fanfárok szólnak az égből és hirtelen HUSS, ottsevót-sosenem), vagy teszel valamit, hogy ne legyen ott. 

Amit szerettem azt nem csinálhatom többé, de azzal, hogy azt kényszerűségből abbahagytam, a kis gombóc a lelkemben még nem múlt el.

Tartogattam.

Hátha megváltozik minden – de nem, és persze ez nem is meglepő.

Hátha jön helyette valami – de a törvény már csak ez: amíg nincs hely, nem jön semmi.

Hátha még húzhatom egy darabig – és itt elakadtam. Meddig? Meddig van még időm? Nem tudom.

Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és ugrottam.

… és megírtam az e-mailt.

Úgy fest, mindennek meg kell szűnnie, amit ismerek, és nem kapaszkodhatok tovább az ismerősbe, a biztonságosba, a kényelmesbe.

Be vagyok tojva? Be. Tudom, mi lesz? Nem. Van választásom? Nos, van,de élni szeretnék.

El kell engednem.

A gombócnak mennie kell.

Most kifájom magamból, aztán meg bátran, lobogó hajjal nézek a napfelkeltébe, mint Pocahontas.

Nem, területet nem szeretnék váltani: az online kommunikáció az én műfajom. De hogy hol és hogyan, azt majd hozza a jövő.