Ciripelnek a mittudoménmik, kezemben Gergő egy könnyű takaróba csavarva, etetem, ölelem. Meghúzódunk a csodaszép fa napozóágyam végén, a nagyját Barnabás foglalja el, nézzük az eget. Hullócsillagot keresünk.

Ő látni vél egyet, nagyon örül, kíván is (egy szép, szaftos húst) én pedig mosolygok és remélem, hogy az álma valóra válik még akkor is, ha egy repülő volt, amit látott.

Nézem az eget, kutatom a saját csillagomat, nem kérdés, hogy megvan, mit kívánnék. 

Olyan régi emlékek jönnek elő: ugyanígy k, hogy a csillagok alatt, a Balatonon, tizenkilenc-húszévesen, amikor azt hittük, tudtuk, hogy miénk a világ… Akkor még nem siettem, tudtam, hogy rengeteg az időm. Rengeteg.

Ugyanaz az illat, ugyanaz a kékség, mi pedig csak ülünk a teraszon, és nem, már nem riadok meg, ha huhog a bagoly, és akkor sem, ha repdes egy denevér. Már nem félek tőlük. 

…..

Érdekes, hogy a betegség hogy fejleszti a testtudatot: drukkolok a szervezetemnek, hogy harcoljon, drukkolok az agyamnak, hogy ne adja fel. Érzem, ahogy zubog a vér az ereimben, és kiabálni tudnék, hogy nézd, nézzétek! még élek! értsétek meg, hogy élek! 

Nem, nem és nem, nem mehetek még el! Itt kell maradnom, dolgom van, szeretnék még élni. Itt már folyik a könnyem és nézem az eget, keresem a csillagot, és fohászkodom, hogy jusson el az üzenet, hogy valaki hallja meg, hogy nem baj, ha fáj, nem baj, ha sokáig tart, csak meggyógyulhassak és itt lehessek. Velük lehessek. Könyörgöm, csak ne kelljen itt hagynom őket.

Kicsit hűvös van, a könnyeim meg nagyon melegek, etetem Gergőt és az oldalamhoz simul Barnabás.

Váratlan és érthetetlen számomra is, de hallom magam kívülről: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…