“Ebbe halsz bele, hogy ekkora a határidőnaplód” – valami ilyesmit mondott egyszer a terapeutám,és igaza volt. Nem lehet. Nem lehet egy embernek nyolc munkahelye, miközben fenntart egy nagy házat, viszi a meglehetősen nagy háztartást és gyerekeket nevel.

Egyszerűen nem lehet.

Márpedig én görcsösen ragaszkodtam mindenhez, és cipeltem magammal a… na várj, mutatom:

Azt hiszem, nem kell jobban magyaráznom: íme, másfél kilónyi instant stressz. Ennek azonban bő 3 hónapja vége szakadt. Letettem. És felszabadító érzés volt. Ugyanakkor… elfelejtettem bejelenteni a gyereket a féléves aszthma kontrollra, rászerveztem az 5. kemóra egy kiállításmegnyitót és persze fogalmam sincs soha, hogy mikor jöhetnek a gázosok, a futár vagy épp a vízszerelők. Úgy érzem, hogy ez sem jó. Nem szeretem,mikor ennyire kicsúsznak a dolgok a kezemből, ráadásul ahhoz bőven elég munkám megmaradt, hogy kínos legyen, ha elfelejtem a megbeszélt időpontokat vagy határidőket.

Úgyhogy előkerestem a pici,régi filofaxomat, amiben nem fértem el, és elhatároztam, hogy csak annyi dolgot engedek be, ami belefér.

… és a szokásos vegyes:

• holnap hosszú kihagyás után újra terápia
• leves: brokkolikrém, sajttal, házi rozskenyérrel
• még a héten megyek bőrgyógyászhoz, Ivettnek hála
• megjött az irhakabátom: használtan vettem, nagyjából kínais pufikabát árban (na jó, annál drágább volt,de nem sokkal), és most alig férek a bőrömbe.Puha, meleg, galambszürke, álomszép. Nagyon boldog vagyok.