A hely meseszép.
Csodálatos maga a falu, egyszerűen el sem hiszi az ember, hogy mennyire de MENNYIRE gyönyörű tud lenni a Káli medence.
Kiszálltunk, bementünk a majorba és tátva maradt a szánk: rendezett, igényes, és egyből egy szuper játszótér fogadja a belépőt, úgyhogy Barnabásra már csak a pelenkázó táskából tudtam Gergő egy régi, babakori sapkáját ráadni, és már rohant is:
Szikrázó napfény, istállószag (valamiért engem ez itt egyáltalán nem zavart, sőt!), és hát a kilátás… pazar!
Azon mondjuk nagyon mosolyogtam, hogy a kiállított állatok között volt komondor is… azon már kevésbé, amikor megláttam, hogy mekkora helyre vannak bezárva a kutyák, ráadásul alig-alig találnak maguknak árnyékot a házuk mellett a rekkenő hőségben.
Megnéztük a gyógynövénykertet is, itt leginkább azt figyeltem, hogy hogy érdemes kialakítani, és persze lefotóztam azt a növényt, ami nélkül számomra nem élet az élet és nem nyár a nyár: hölgyeim és uraim, számomra a kedvenc még mindig a kapor. Nem is értem, hogy hogy nem jutott még eszembe, hogy azon az 1800 négyzetméteren elférne pár szál otthon… #hülyenyúl.
Gergő elszabadult a kocsiból, és -bár homályos a kép- muszáj megosztanom: ilyen felszabadultan szaladgáltak. Azt hiszem mostanra megszerették egymást:
Nem, ez nekik nagyon nem ment könnyen. Ők nem jó testvérek a kezdetektől fogva, nekik idő kellett, tér és lehetőség, hogy összeszokjanak. Két év kellett hozzá, talán-talán most már jól vannak.
Anyu befizette Barnabást egy tíz perces pónilovaglásra, én pedig lőttem még néhány képet, amíg vártunk. És vártunk, és vártunk és vártunk.
Ott kezdődött a dolog, hogy a póni nem akart elindulni. Idegesen rángatta a fejét jobbra-balra, és az állandó feszültség, ami az istálló előtt volt szintén nagyon zavaró volt. „Nem tudom, hova ment az a csaj, azt se tudom hogy hívják, tegnap láttam először és most idebaszott nekem még két lovat, hogy vigyázzak négy lóra, el se fér a négy kantár a kezemben, bazdmeg”, mondta az egyik ott dolgozó kislány. És valóban: fáradt, agyonhajszolt lovak a tűző napon, idegesen toporogva a majos látogatói között (zömében kisgyerekes családok!!) minimális biztonsági rendezkedések nélkül.
Az istállóba csak saját felelősségre lehet bemenni – oké, köszi, de ha egyszerre 7-8 ló kinn van a gyerekek között? És nem markos, hozzáértő lovászfiúkkal/lányokkal, hanem olyan kis-lá-nyok-kal, akinél a saccolt átlagéletkor olyan 15-16 év, és aki minket vezetett, az saját elmesélése szerint másfél éve ült először lovon…?
Barnabás kicsi pónija tehát nem akart elindulni. „Vakard meg a seggét, de ma nincs jó napja” ennyi utasítást kapott a mi „lovászunk” egy másik ötvenkilós, 160 centis „munkaerőtől”.
Barnabás persze visított a gyönyörtől, én pedig mentem mellette, ugyanis nem sikerült megfelelően rögzíteni a nyerget, így a gyerek folyamatosan dőlt le a póniról, állandóan meg kellett állni igazgatni – úgy négyszer, abban a tíz percben. Arról nem beszélek, hogy mikor megkérdeztem, hogy mégis mibe kapaszkodjon a gyerek, azt mondta a kislány, hogy hát nem tudja, dugja be a kezét a nyereg alá – szerinte, de ne nagyon nyúljon a póni nyakához, mert azt nem szereti és haraphat.
Ezzel a lendülettel Barnus alatt elkezdett fordulni a nyereg és a gyerek már majdnem ledőlt a lóról, amikor az egyik „kollegina” odavetette, hogy „de figyejjé oda, mer le fog esni a gyerek a lóró”, de a másik, épp az ájfonját nyomogató kishölgy sem jött oda segíteni, ketten próbáltuk arra a kurva pónira visszaszuszakolni a gyereket. A kicsi pacinak ez volt a vég, és úgy döntött, ledobja Barnabást (ez nem jött neki össze) vagy ha azt nem, akkor ízzé-porrá tiporja minkét lábfejemet (ez összejött neki). „Hát, tudtuk, hogy nincs jó napja” vetette oda a kislány cérnahangon, én pedig öreg vagyok és édesanya, úgyhogy nem vertem pofán, mert tulajdonképpen egy 14-15 éves forma megszeppent gyerekről beszélünk, aki majdnem sírt.
Barneszt leszedtem, visszabotorkáltam az istálló elé, ahova épp bejött valami lovaglócsoport, és egy angol úriember háborgott, hogy hát hogyhogy nem kell lenyergelni (nem tudom így kell-e mondani, Zsófi, Éva és minden más lovas ismerősöm, ne röhögjetek) a lovat, mikor másfél órát dolgozott, negyven fok van és remeg a lába annyira fáradt.
… és újból 8, hullafáradt, ideges ló toporgott a 2-3-4-5-6-7 éves kisvendégek között, 2-3 15 éves kislányra bízva, akik riadtabbak, feszültebbek és bizonytalanabbak voltak, mint mi. És nem, a lovat nem kell leszerszámozni (ezt már gugliztam, de lehet ez sem jó), mert folyamatosan indul, most is pár perc múlvára be van írva valaki egy újabb lovastúrára, és persze a mi kis pónink hátán is ült már a következő kisfiú.
A póni terpeszben állt, nem indult, az anyuka egyre kevésbé mosolygott, a felvezető kislány majdnem sírt, és persze megint csak annyi választ kapott, hogy elindul az, csak vezesd…
Szó szerint menekültem ekkora káosz és felelőtlenség láttán.
Csoda, tényleg csoda, hogy még nem történt tragédia.
