Szerző: Ági

Kategóriák
Egyéb

Új terv, új projekt

Eljött ez a pont is: a család balatoni nyaralójában megkaptuk az legalsó szintet. Berendezhetjük, átalakíthatjuk és létrehozhatunk benne egy olyan közeget, ami a kis családunkról szól.

Nem máshoz mehetünk nyaralni, hanem a saját kis birodalmunkba.

Ez tök jó.
Csak nincs pénzünk felújításra.
Erre most egyáltalán.

Itt régen söröző volt, ipari kőburkolat van a padlón, megvan a régi bárpult, a söntés. Van fiú és lányvécé, a konyha komplett és nagyon jól felszerelt.

Egy nagy helyiség (vendégtér) és egy kartár (full tele van:)) plusz egy mosogatóhelyiség (régen szoba volt, de anno az ÁNTSZ határozata úgy szólt, hogy a mosogató nem érintkezhet a konyhával, úgyhogy most csak az udvarról lehet abba fél kamrányi helyiségbe bejutni.

No.

Nem vagyok egy barkácsolós DIY csaj. A bútorfestés, szerelés, újrahasznosítás egyáltalán nem az én világom, de… hát, most majd az lesz.

Összevissza lesz, az itthonról összegyűjtött, pincében kallódó, egymáshoz nem illő anyagokkal, színekkel, stílusokkal (már ha egy 40 éves szoci könyvespolcnak van olyanja) indulunk… aztán majd kialakul.
Majdcsak kialakul.

Pinterest – ezeken akadt meg mostanában a szemem

Nagyon tetszik. Nap és Hold hímzésminta.
Lemaradtam a Cirrhopprecycle workshopról, viszont a csodaszép karkötőkről még nem tettem le. Ezek olyan igaz nyári, farmer, póló, Converse darabok… apropó Converse:

Pirosat szeretnék és magasszárút. Abban van a vitamin:)

Ó, jaj, egy ilyet úgy el tudnék képzelni a terasz alá. Nagyon a jövő zenéje, egyelőre semmi esély, előbb ablakcsere, konyha bővítése, tetőszigetelés… ilyenek vannak terítéken.

Zen firkák. Hihetetlenül kikapcsol, a színes változat pedig még a felnőtt színezők hatásmechanizmusát is behozza: totál elmélyülés, kikapcsolás.

Még a nyáron hímzek egy pitypangot. Csodás óarany hímzőfonalat találtam egy irdatlan nagy kupac legó alatt. Hm. Gergő.

Juj, ez nagyon tetszett: én mondjuk színes gyömölcsmosókban tárolom a levegőzni vágyó zöldségeket, de sokszor nem elég, mert kicsik a tálak. Ebben elférne, aminek el kell.

Kategóriák
alma meg a fája

Waldorf

A döntés (nagyon) nem született meg egyik napról a másikra, sőt…! Tökéletesen ellene voltam több szempontból is.
Be kell állnia a sorba, kell az a kerettanterv, mi is felnőttünk valahogy, hogy megy így egyetemre, legyen két diplomája, egyébként is a régi-jól-bevált a biztos.
Egy dolgot hagytam ki a számításból (de azt teljesen): a gyereket.
Barnabás egészen pici kora óta… olyan ábrándos. Képekben gondolkodik, ritmusra kel fel, dalol, mondókázik, és én ennek nagyon örültem, boldog voltam, hogy olyan kis kreatív(ka) és ez milyen jó lesz, mert szépen fest(eget). De ennyi.
A legtöbb szülő valóban ennyit lát/hall/érzékel a Waldorf pedagógiából: művészkedik, festeget, lóg. Nincs házi feladat, ezeknek még könyveik sincsenek, sőt, előbb olvasni tanulnak meg, de azt is később, mint a többiek, aztán írni, de lehet még azt sem, jaj. Túrják az iskola kertjét, nemezelnek, euritmiáznak, az egész egy nagy hippi-bohóckodás, semmi több.
Szilárd elképzelésem volt, hogy a környékbeli iskolákból hova menjen Barnabás, de igazán sosem éreztem komfortosnak az elképzelésemet, pedig benne volt a mindennapjainkban a téma, ugyanis Barnus csoportjának a kétharmada nagycsoportos volt, ők suliba mentek, és a 9 középsős egészen közelről hallgatta végig a ki-melyik-suliba-megy kérdést.
A kocsiban ültünk, mentünk Anyukáméktól haza, amikor egy piros lámpánál váratlanul kibökte:
– Anya, én milyen iskolába megyek majd?
– Hát, amilyet majd jónak találunk, gondolom. – feleltem bizonytalanul. – Miért, milyet szeretnél?
– Szeretnék megtanulni írni és olvasni. Számolni. Szerelni, mint Apa, hogy mindent meg tudjak szerelni a ház körül. Festeni, dalolni, mondókázni. Sokat meg szeretnék tanulni a meggyfámról, a világról.
– Oké, de ez azért kevés lesz. Mert mi lesz a…
… és tényleg. Mi lesz a…?
És nem tudtam folytatni.
– Barnus, Te mi szeretnél lenni, ha felnőtt leszel?
– Nem tudom. Lehet, hogy világhírű szakács és mindenkit így fogok etetni, ahogy mi eszünk. Vagy az is lehet, hogy lovas tanyát szeretnék majd és akkor oda járhatnának a gyerekek lovagolni. Vagy lehet, hogy lesz egy kicsi boltom, tele csodaszép holmival, amiket én csinálok majd és az emberek pedig messzi földről eljönnek hozzám. Vagy cirkuszigazgató.
Hm. Sehol nem volt benne, hogy key account manager vagy sales executive.
Valóban, azt el kellett engedni, hogy a kerettantervből kevesebbet és más struktúrában tanul meg. Azt viszont üdvözölni kell, hogy rengeteg olyan készségre és képességre tesz szert, amit egy hagyományos iskolában majdhogynem biztosan nem fejlesztenek (tudatosan):
  • megtanult egy adott témát/projektet felépíteni
  • csapatban és egyedül is dolgozni
  • ok-okozatot tantárgyak között is felfedezni
  • érvelni, sok ember előtt beszélni, gondolatait szóban, képben, írásban kifejezni
  • testtudatot kap, elismerik az érzelmi intelligencia/együttműködési készség/lelki stabilitás fontosságát, mert nézeteik szerint ez az alapja egy sikeres karriernek, embernek, családi életnek.
A legnagyobb ellenállás az a folyton kattogó mondat volt, amit egy olyan valaki mondott, akinek a szavára nagyon adok és a véleménye mérvadó számomra: nem jó ez a nagy szabadság. 
Nem jó ez a nagy szabadság.
A téma pihent, aztán pár hét múlva újra megtalált: teljesen véletlenül estem be egy Waldorf előadásra, és a kezdeti ficergés után azt vettem észre, hogy bólogatok. Igen, ez Barnabás. EZ Barnabás.
Beszélgetés waldorfos szülőkkel. 
Előadás.
Beszélgetések waldorfos pedagógusokkal.
Tanulmányozás, olvasás, még több ismeret.
Igen, ez Barnabás. Nem én, az én elvárásaim, az én neki szánt jövőképem, az én álmaim, az én vágyaim, hanem Barnabás. Ez ő. Ez neki való.
Vannak bennem kérdések, kérdőjelek, de teljesen biztos vagyok benne, hogy azzal, amit itthon világnézetként kap egy kerek egésszé formálódik a történet. Nem „valamilyen” lesz a kettő egysége, amilyenné majd Barnabás formálódik, hanem ha most összeadom és szerves egységgé gyúrom a két gombócot, akkor Barnabás jelenik meg. 
Egy kisfiú, aki gyakorlatilag nem reagál a szigorra. Egy kisfiú, aki mindig lassabban, de elmélyülten csinálja a pont-egészen-mást, mint amit a többiek. Egy jólelkű, ám a versenyhelyzettől menekülő, gazdag képzeletvilágú kisfiú, akinek a fő feladata az életben nem a MEGSZERZÉS, hanem a MEGTARTÁS.
Megtartás, megbecsülés, ápolás, értékmentés, továbbadás. 
A döntés megszületett: csak Waldorf iskolát jelölünk meg, annyira hiszünk abban, hogy ez lesz Barnabásnak a megfelelő közeg.

Insta bővebben

megölelgettem a Medvémet, megdögönyöztem a gyerekeket, körbemutogattam a csinos kis nadrágomat és vagy negyed órán keresztül csak feküdtem a kutyákon.

Ma turbó sebességgel állok neki a munkának. Az elmúlt egy hétben is dolgoztam ugyan, de épp csak arra volt elég, hogy ne ússzak el teljesen.
Apropó elúszni teljesen: még az Everness előtt csináltam egy kis összeállítást, hogy mit viszek magammal:

1., Val McDermid – A klastrom titka (zseniális, tök sokáig eljutottam benne még  esténként, pedig nagyon fáradtan értem minden nap a panzióba).
2., Ipad – talán egyszer vettem elő. Ha már úgyis dolgozni kellett azt én kényelmesen szeretem a laptopról.
3., Bioderma naptej – a kedvencem ez a fajta, jelenleg 4 flakon van itthon nyitva egyszerre.
4., A gyönyörű új tollam amit a gyerekem keresztszüleitől kaptam a boldogszülinapomra.
5., A kedvenc tusfürdőm (nem tudom megunni).
6., Gumicsizma. Betettem egy színes magasszárút, aztán odafelé vettem a Decathlonban egy rövidszárú feketét. Medve szerint tiszta Coco Chanel – a fekete mindenhez megy. Szerintem durván élcelődik a gumicsizmámon.
7., Rajzolós könyv – és igen, rengeteget rajzoltam!!

Csizma az utolsó napra – egész nap családállításon voltam. Hamarabb el szerettem volna jönni, de zseniális volt a csoportvezető, a kineziológiát ötvözte a családállítással, óriási hatással volt rám. Szerencsé vagyok, hogy valami tök véletlen folytán elmaradt az a program, amire eredetileg mentem volna, így kezdésre beestem a családállításra. Nem is mentem máshova egész nap 🙂

Hogy mit ettem? Hát, nem volt könnyű. Nehéz, mert én még a gluténmentes gabonákból sem ehetem az összeset (na jó, semelyiket), csak rizst, meg nagyon-nagyon ritkán kölest. A nagyon ritkán az kéthetente egyszer.
Talán egy vagy két olyan étel volt, amiben csak olyan dolog volt, amit nekem szabad, ezek közül az egyik a zöldségragu (zeller, krumpli, brokkoli, sárgarépa, fokhagyma) saját anyagával sűrítve rizzsel.
Mindegy, tök boldog voltam, hogy legalább valamit ehetek.

Annyira szép volt esténként ez a sok színes lampion, hogy elhatároztam, hogy ha találok ilyet, akkor feldíszítem a teraszt most nyárra.
Ez egyébként a Magnet falu volt, ide Himalája jógára jöttem (és milyen jó volt!)

Krumplipüré rizstejszínnel és paradicsomsalátával. A panzióban megcsinálták úgy, ahogy kértem, nem volt belőle gond. Aztán a szépen kitálalt ételt egy bocsánatkérő mosoly kíséretében összeborítottam egy tányérra és kiültem vele a stégre. Szerintem érthető 🙂

Mongol-ujgur-hun gyógyászati előadást hallgatok. Nagyon jó volt, rengeteg praktikus tanács hangzott el, szóval megérte, tökéletesen megérte minden pillanat.

Művészetterápiás workshopra várva a Női Szentély előtt. Voltatok már jurtában? Nem? Én sem. Azt hittem dögmeleg lesz, sötét és fullasztóan levegőtlen, de nem, tökéletesen az ellentéte volt annak, amit hittem. Azt sajnáltam, hogy Barnus nem volt ott (be sem jöhetett volna mondjuk), sikongatott volna a gyönyörűségtől. Elmeséltem neki, és most azt nézegetjük, hogy hova mehetnénk el pár napra jurtában aludni.

Lenyűgöző.

A csiricsáré nadrág

Talán a harmadik napon kapott el a minden mindegy hangulat: itt vagyok, nincs kézfertőtlenítő, az emberek beleisznak a másik ember vizébe és simán felverik az ökobudi melletti placcra a sátrukat. Mindenki bő nadrágban van, virággal a hajában.

És a legtöbb ember mosolyog.

Ivett barátnőmmel vihogtunk az egészen, többször javasolta, hogy amikor a legfeszültebb a pillanat (vagy valaki kimondja, hogy a bennem élő belső gyermek) akkor röhögjek, pattanjak fel, és kezdjek el ordibálni, hogy „Nevetve TÖL-CSÉRT-CSINÁLOKA-KEZEMBŐ, SKIÁLTOK-VIDÁ-Á-MAN TÜRÜRÜRÜRÜRÜRÜRÜ” de aztán nem tettem meg, mert papírkutya vagyok.

Vettem azonban egy szemkiverős nadrágot, kompenzációképp, hogy beszari módon nem ordítottam el magam 45 fős csakrameditációk alatt, hogy KI FINGOTT? HAHAHAHHA (hm. a bennem élő belső gyermek, ugye.)

Nnna, nadrág. Utoljára ilyen ballépésem akkor volt, amikor megnéztem az Anne a Zöld oromból összest és utána hosszú szoknyát vettem fel csipkezoknival (Éva, emlékszel??:D), de ott szerencsére előbb-utóbb szembetaláltam magam egy kirakattal, itt a fesztiválon azonban teljes és totális tükör-stop volt. Ami azt is jelenti, hogy se fék, se kontroll, se pásztor, se gazda. Nekilódulhattam a veteményesnek és meg is tettem: elindultam megkeresni az A NADRÁG-ot.

A követelményrendszer (merthogy ilyen is volt) a fesztivál szellemében fogant:

1., legyen buggyos

2., legyen színes

3., legyen valahova ráírva a címkére, hogy organic/pure/bio

4., legyen valamiféle pszichedelikus mintázata. Mint valami őrült hányás

5., félelmetesen, lehetetlenül, abszurd módon legyen színes.

Sokáig kutattam, de jelentem, sikerült:

Suhantam, susogtam, selymeskedtem benne. Nagyon sajnálom, hogy nem vettem többet, mert nagyon kényelmes. És kezdem megtalálni a szépséget is benne, olyan nagyon…. színes voltam.

Nia

Kezdem megfejteni, hogy mi lehet a célja ennek az egész ötnapos „koszos a lábam”, „legszívesebben Domestost innék”, „addig tartom a pisit, amíg ki nem izzadom, mert ocsmány a nyilvános vécé – bár a szervezők becsületére legyen mondva, takarítják!” dolognak.

A félelem már nem központi kérdés, azt láthattátok Ti is, ha épp nem fosatnak be, hogy hol van áttétem, akkor már vannak időszakok, amikor egész jól elvagyok félelem nélkül (értsd: hosszabb távra tervezek, nem okádok bele éjjel a hajamba, stb.).

——————————
Ó, jaj. Egy kiegészítés. TÉNYLEG azt hiszed, hogy azok a rákbetegségen átesett nők, akik örök életet terveznek és csak a po-zi-tív hozzáállás és „HÁT PERSZE, HOGY 98 ÉVES KOROMIG ÉLEK!!!”, szóval tényleg azt hiszed, hogy ők úgy gondolják és nem remegnek legbelül, nem félnek, nem kishitűek és nem töri össze őket a szellő is? Tényleg azt gondolod, hogy valóban elhiszi, tudja, hogy felülkerekedett ezen a fostaliga betegségen?

Muhaha.
Valószínűleg 100-ból 3 tényleg nem fél. A többi 50 csak mondja, hogy nem, a maradék 47 pedig elmondja, hogy be van fosva. Hol jobban, hol kevésbé.

Na. Mi vagyunk azok, akiket az ismeretlenek megtalálnak a „de nem szabad félni”, „gondolj a gyerekekre”, aztán a „ha félsz, bevonzod” és persze a jó öreg „a gondolatodnak teremtő ereje van” dolgokkal.
Ilyenkor kívül mosolygok, belül pedig üvöltök, hogy tudom, bazdmeg, azért próbálok úrrá lenni a félelmen, nem pedig maszk mögé dugni.
Zárójel bezárva.
————————————

Szóval ha már (vagy most épp) nem a félelem a fő központ, akkor mi? Nem tűnődtem rajta, gondoltam majdcsak kialakul, majdcsak rájövök, ha másból nem, akkor a jó érzésből…

… és így lett.

Méghozzá egy Nia óra alatt.

Csodálatosan sütött a nap, az oktató tündéri volt és rendkívül erős, szuggesztív személyiség, én pedig eleinte elég hülyén toporogtam, gondolkodtam rajta, hogy lelépek a francba, aztán mégiscsak maradtam, és elkezdtem figyelni. Szemmel. Aztán füllel. Aztán értelemmel. Aztán meg csak úgy, ahogy vagyok. És akkor hirtelen megértettem a mozdulatokat és ahogy csináltam, éreztem, hogy már nem számít, hogy úgy nézek ki, mint egy dervistáncot járó telefosott búvárruha, én bizony beleadok apait-anyait. Nő. Föld. Tánc. Ég. A méhem. A bennem növekvő gyermek. A testem. A kerek egész. A múltam. A bőröm. A hibáim. A botlásaim. Újrakezdem. A fejem. A hajam.

Én.

Nőként.

Én, terhességi csíkokkal. Császármetszés után. Megereszkedett mellel. Megcsonkított mellel. A nyirokcsomó miatt felvágott hónaljammal.
Lehorzsolt térddel sárga kis kantáros nadrágban, homokozó lapáttal. A nagyi ékszeresdobozában bizsuzva. Szemüvegben, anélkül, minden hajszínnel, első csókban, első iskolai napban, első gyermekben. Feleségként, szeretőként, folyton vihogó öregasszonyként. A kezdetektől felnőtten, mindig gyerekként.

Teljesen széthullva, tíz körömmel összekaparva, büszkén újraindítva. Zokogva.

Én.

Nőként.

Az agyag

„Ne haragudj, de nem, nagyon élvezem, hogy egyedül vagyok.” Talán ez az a mondat, amit a legtöbbször elmondtam az elmúlt pár napban workshopok, előadások utáni beszélgetések és közös jógázás után.
Jó kapcsolódni mindenkihez és még annál is jobb, hogy nem kell senkihez: egyedül mentem be és jöttem ki a Női Szentély sátorból. Művészetterápiás workshop volt, egy csodálatos agyagművész tartotta, aki sokat mesélt a prekolumbián kultúráról és persze azt is megbeszéltük, hogy én arcokkal dolgoztam életem nagy részében, most pedig szavakat öntök egy kerek egésszé és gyúrom, formálom míg olyan nem lesz, míg jó nem lesz. Csodálatos és sírós utazás volt, az agyagformám egy fészek lett, egy fészek, amit nem tudtam megteremteni, de most már megvan, már képes vagyok megtartani és fenntartani.
A fészek legislegközepén a két kis fehér gombóc a két kisfiam, az összefonódó szürke és piros papír pedig Medve és én.
Sosem tudtam ezt így elmondani, megfogalmazni, kidolgozni magamból azt a hálát, amit a (néha borzasztóan idegesítő/morgós/kekec/akaratos/fafejű/hirtelen/lassú/kapkodó)  házastársam iránt érzek: tényleg olyanná váltunk, mint két összefonódó inda, akik védik a fészküket, óvják a két pulykatojást és támogatják – ó, de még mennyire!- egymást.
Nem olvadtunk össze, két külön szál maradtunk, nem lettünk Apa és Anya, hanem Ági és Ádám maradtunk és maradunk monstmár, míg világ a világ. Én piros vagyok, szeretelen, szenvedélyes, izzó és formálódó, ő pedig szürke, mint a kő, a cement vagy épp a bulldózeren a golyó. Ne szépítsük, na. Mi pedig nem lettünk szürkéspirosak. Szürkék és pirosak maradtunk, de soha szét nem választhatóan, örökké egy egységet alkotóan a fészek őrei.
Na megyek, iszom valami töményet, és nem nézek annyi Trónok Harcát. Egyébként is a „for the watch” óta leginkább csak kajpirnnyát vagy kubalibrét innék.
Az „élvezem, hogy egyedül vagyok, mert otthon soha nem lehetek egyedül”-t pedig felváltotta a kiélvezem ezt a furcsa állapotot, hogy egyedül vagyok, mert otthon szerencsére sosem kell egyedül lennem” váltotta fel.

A Sámán

Shaman Hawk előadása mellett majdnem elmentem. Tulajdonképpen a szabad ég alatt volt, nem volt már ülőhely, én pedig nem vagyok az az üljünk-le-a-fűbe-tépjünk-egy-kurva-pitypangot-és-fonjunk-koszorút kislány, szóval Shaman Hawk előadása majdnem áldozatául esett az én kényelmemnek.

Nem volt rajta törzsi jelmez, nem volt a fejét tollas bizbasz, egy egyszerű, szemmel láthatóan indián gyökerekkel is rendelkező farmerkabátos/farmernadrágos/ fehér pólós tetovált, hosszú ősz hajú pasas ült a fa alatt.

Az előadás nem volt túl lehengerlő: lassan fordított a tolmács, pontosan, de a pasi stílusát a legkevésbé sem visszaadva, úgyhogy roppant szerencsésnek éreztem magam, hogy nem vagyok a tolmácsra bízva és minden szónak értem a tartalmát, a jelentését, az árnyalatait és a mögöttes színeket is.

Figyeltem, mint valami olyan jelenséget, ami szép-szép, de nem feltétlen hozzám szól (izzasztókunyhók, medúzás vízben úszás, kagylónyakék készítés, matriarchális társadalom…), amikor egyszercsak a semmiből azt mondta:

The biggest question for me is when we can choose from a wide range of emotions, why do we always choose fear?

A legnagyobb kérdés számomra az, hogy ha annyi érzelem közül választhatunk, miért mindig a félelmet választjuk?

És igen. Amikor annyira örülhetnék a gyerekem mosolyának, az első telefonálásnak (haó anya, haó, itt Edő beszé!), annak, hogy klassz koncertet hallgattam (Somának tényleg van hangja) és kisütött a nap is (dacára annak, hogy felvásároltam a trundrafelszerelést a Decathlonban)… szóval ha kék az ég, tiszta a Balcsi, szeret a férjem, én 2 éve lassan tünetmentes vagyok és nem látszik, hogy mennyire le van nőve a géllakk a kezemen – AKKOR MIÉRT IS VÁLASSZAM KI A SZÉLES NAGY PALETTÁRÓL PONT A FÉLELEMET?

Ez ilyen egyszerű?

Kategóriák
Egyéb

34 a 34. szülinapomon

  1. Már nem harcolok a halál ellen. Csakis az életért, az életemért, az életünkért harcolok.
  2. Végleg befejeztem a dolgom a cigarettával – nincs kocadohányzás, bulidohányzás sem, soha-soha többé.
  3. Az életben vannak korlátok és szuper, amikor tudom, hogy mik ezek. Megtartanak.
  4. Klassz férjem van, csak nagyon morgós. De nem baj. Morogjon csak, nem számít. amíg szeret.
  5. Valószínűleg sosem fogom tudni végignézni a Mátrixot és a Harcosok klubját. Iszonyúan untatnak.
  6. Igazán a fanyar, savanykás gyümölcsöket szeretem: a ribizli, a meggy, az egres az én világom.
  7. Békét kötöttem a falunkkal. Utáltam itt élni, gyűlöltem, sivárnak tartottam – bár a szépségét mindig láttam, azt meg kell hagyni. Megszerettem. Ma már csak itt lélegzem igazán.
  8. Megbékéltem a múltammal és az emlékeimmel is. Vannak emberek, akiket sosem fogok megérteni, de nem haragszom már rájuk. 
  9. Őszintén hiszek a térrendezésben. Tapasztalatból mondom.
  10. Hálás vagyok, hogy megtaláltam a társam, hogy gyerekeim lehetnek. Ez a legfontosabb az életemben, minden más fabatkát sem ér nélkülük
  11. Nem hordok pinket, de a halvány rózsaszín újra a palettám része. Egyszerűen szép a szemnek, jól érzem magam benne. Sál, blúz, és selyem, selyem, megszerettem a selymet!
  12. A ruháim legnagyobb része a C&A-ból van, és teljesen okés vagyok ezzel a ténnyel. 
  13. Nem úgy a cipők: csak a legszuperebb komfort cipőket veszem fel. Az élet túl rövid, még akkor is, ha hátra több van, mint előre 😉
  14. A kék, zöld, sárga körömlakk nem az én világom. Évek óta tart a trend, és igazán megszokhatta volna a szemem, kipróbálhattam volna, de nem, és ez már így is marad. Piros vagy francia. Nagyon ritkán padlizsán vagy korall. Kész.
  15. Borból csak jót, vagy semmit. Rövidet nem iszom, sört soha (értsd so-ha, de az étrendváltás előtt sem!)
  16. Vicces látni, hogy mennyire elszakadtunk a családi tradícióinktól, hogy létrehozhassuk a saját hagyományainkat. Mások vagyunk, mint a szüleink, másképp élünk, mint a szüleink és ezzel teljesen ki vagyunk békülve. 
  17. Két szülinapom van: az egyik június 23-án, a másik július 16-án, azon a napon, amikor kiműtötték belőlem a rákot.
  18. Szeretem a Balatont. Szeretem Füredet. Szeretem Tihanyt. Szeretem azt a selymes, lágy vizet. Nagyon szeretem.
  19. Életem legkedvesebb könyve Alcott Régimódi lány című regénye. Jobbat, szebbet, érdekesebbet olvastam már, de ez valahogy örök.
  20. Kutyás leszek amíg világ a világ. Komondoros leszek, amíg világ a világ.
  21. … és kávés. A napi egy-két kávé bele kell, hogy férjen a mindennapjaimba.
  22. A klasszikus zenét, a jazzt és az olasz popzenét szeretem. Még akkor is, ha nyálas. Egyébként a cselló a kedvenc hangszerem, ha csellót hallok, valami nagyon mélyen rezonál bennem.
  23. Ésszel nem igazán tudok dönteni, nekem szívből megy. Sokszor éreztem eddig úgy, hogy nem megalapozott egy-két fejezet az életemben, de a szívem úgy döntött, ahogy. 
  24. Megtaláltam az utamat, már nem keresem a fő csapásirányt. Kialakult az értékrendem, a főbb szokásaim, a ritmusom – én pedig nem térek le róla. Az apró beugrók nem változtatják meg az utat. Csak érdekesebbé teszik:)
  25. Még mindig a vadas a kedvenc ételem. Nem a hús miatt, a szaft miatt.
  26. Olyan nagyon hálás vagyok mindenért és mindenkiért, amim van és aki körbevesz! Leginkább értük (ma reggeli kép, ez a füzér a ma reggeli meglepetésem Medvétől)
  27. Vannak hobbijaim és nem hanyagolom el őket. Fontos, nagyon fontos része az életemnek a kreativitás.
  28. A legszórakoztatóbb társaság a világon Barnabás. Egyszemélyes standup.
  29. Valaki odafenn nagyon szeret engem.
  30. Nincs olyan dolog, az életben, amit ne tenne helyére a szeretet.
  31. Amire nem elég a szeretet, arra a megoldás a kókuszzsír. Így vagy úgy.
  32. Ha krimi, akkor skandináv. Nagyon benne vagyok a témában most 🙂
  33. Nagyon sokat nevetek. Sokat, hangosan, szívből.
  34. Nincs okom rá, hogy ne tegyem: élek. Élek, szeretek, alkotok, szeretnek. Szabad vagyok.
Kategóriák
Egyéb

Szülinapi ajándék képek