Egész nap feküdtem és fájtam. Fájtam lelkileg, fizikailag, mindenhogy. Telesírtam fél csomag zsepit.

Sokat beszélgettünk Medvével. Zöld turmixokat ittunk, maréknyi vitaminokat tuszkolt belém, összebújtunk, elaludtunk, közénk bújtak a gyerekek is. Sokat nevettünk, bekuckóztunk mint a nyuszik a nyusziházba. Érdekes, hogy a gyerekek hogyan képzelik el a babavárást: Barnabás például annyit mondott, hogy jaj, Anya, hát akkor egy kicsit JOBBAN kell hívnunk azt a kisbabát – és hát így egy kicsit később születik majd meg. Ennyivel le is zárta 🙂

Megyünk hát tovább. Lemondom a mai akupunktúrát (ahhoz, hogy bekavirnyázzak a városba két gyerekkel még nem vagyok elég erős), készítünk valami klassz zöldségkrémet, mert Barnus délután megy a napközibe, nekem két új ügyféllel is megbeszélésem van holnap, azok kampányterveit is át kell olvasnom, és persze dolgoznom is kell…

Tegnap, miközben a kutyák oltási könyvét kerestem a szekreteremben, a kezembe akadt mindkettő terhességi kiskönyvem. Végignéztem mindkettőt, és teljesen megdöbbenve vettem tudomásul, hogy mindössze 5 kilóra vagyok attól a súlytól, amiről Barnabással indultunk… citromos víz, zöld turmixok, egy 3 napos léböjt és ott leszek megint. Ott, ahol minden elindult.

Még elintézek néhány telefont, megiszom a kávémat, aztán elhúzom a függönyt és kitárom az ablakot.

Mély levegő, (újra)indulunk.

Elment.

Jelet kértünk, megkaptuk: képes vagy rá, ne add fel, megtörténhet a csoda, de csak ha akarod, ha IGAZÁN akarod.

Azt, hogy mennyire igazán nagyon vágyom rá, nem is volt időm felfogni, olyan volt az egész, mint egy hullámvasút.

Legyen gyerek, Nyuszkó – na ne viccelj ezzel – de tényleg szeretnék és tudom, hogy te is – jó megkérdezem a dokit – nőgyógyászatilag lehet – rákszűrés negatív – pulmonológiailag tiszta – akupunktúra Barnusnak- vérvétel, markerek stabilak, lehet – okéhurrá – főonkológus drukkol, ha az UH negatív -na akkor húzzunk bele- basszus késik – uh negatív, kivéve a pötty – jaj, mi lesz ha

és aztán jött sorban a házfelújítás, a farm, a napi inzulinok, az orvosi vizsgálatok, a genetikai vizsgálatra bejelentkezés, a rengeteg kérdés, hogy mindez hogy lenne jó, biztonságos, hasznos és örömteli, és közben már ott volt.

A saját szorongásaim. A számomra fontos emberek szorongásainak átvétele. A “de tényleg, ha meghalok, akkor mi lesz…?”, szóval érted.

Tegnap délután történt egyébként, és éjszaka Medve karjaiban aludtam. Őszintén elmondta, hogy megszakad a szíve, annyira szerette volna. Én is őszintén elmondtam, hogy megszakad a szívem, annyira szerettem volna – de ezt nem tudtam egészen addig, amíg meg nem láttam a vért a papíron. Annyira sok volt a tennivaló, a félnivaló, az intéznivaló, a megtudakolnivaló, a családot megnyugtatnivaló, a bebiztosítanivaló, hogy nem maradt időm igazán vágyakozni.

Igazán, igazán, igazán szívből vágyakozni, fohászkodni egy kisbabáért mindössze egy másodpercem volt: amikor az első törlés után becsuktam a szemem, hogy basszus, ugye ez nem történik meg…?

Tiszta szívvel értem, hogy miért alakult így. Jönni fog, mert van neki mit mondanom. Annyit tanultam, tapasztaltam az életről, a világról, az anyaságról és az egyensúlyról, hogy van mit mondanom, mutatnom egy kisbabának, van bennem még kraft/kakaó/spiritusz/lendület -hívd ahogy akarod. Énekek. Dalok, versek, gondolatok. Sok szeretet. Talán bölcsesség is.

Ő pedig jönni fog, ha készen állok. Akkor jön majd, ha már nem kérdezem, hogy elég jó vagyok-e egy ekkora ajándékhoz, ha már nem kell orvosi papírokkal igazolni magamnak, hogy méltó vagyok erre az áldásra. Várakozni, vágyakozni, álmot, gondolatot dédelgetni, testet-lelket virágba-csudába öltöztetni. És majd akkor. Majd akkor.

Nagyon fáj, de ez így kerek. Nyugi. Lesz ez kerekebb is.